A Magyar Rádió december elsején 100 éves lesz, pontosabban lenne, mert ilyen néven már nem működik intézmény. 2011-ben, az MTVA létrehozásakor a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna TV és az MTI egyetlen szervezetbe olvadt be. A rádió mint intézmény megszűnt.
A Magyar Rádió azonban tovább él, a legendás hangokban, az archív felvételeken, a generációk emlékezetében, és bárki mondja a mikrofonba: „Jó napot kívánok, kedves hallgatóink…” – a régi hagyományt folytatja.
Ennek apropóján interjú sorozatot készített a Magyar Rádió Krónika szerkesztőségének egykori vezetője, Az Este című tv műsor főszerkesztője, Kardos Ernő Sávoly Tamás történész – levéltárossal, Hajdú istvánnal, aki kétszer is volt a Magyar Rádió elnöke, és Gombár Csabával, akit a Parlament 1990-ben választott elnöknek.
Gombár Csaba elnök
1990- 1993
Nem háborúra készültem…
Emlékszik még, hogy milyen tervekkel lépett a Magyar Rádióba 1990-ben, és azokból mi valósult meg?
A rendszerváltás évében bizony nagy politikai zűrzavar volt Magyarországon. Abban az időben vagyunk – 1990-ben – amikor már évek óta forrong a rendszerváltás. Pártok alakulnak, s a szabad választás után a kormányt is megválasztja a parlament. Nekem pedig semmiféle elnöki tervem nem volt. Az alakuló demokratikus intézményrendszerben persze sok megtisztelő ajánlatot kaptam, egyik szebben hangzott, mint a másik, de én tudományos kutató voltam, és az is szerettem volna maradni, mert ma, harminc év múltával sem tudok elképzelni ennél szebb és szabadabb hivatást. Úgyhogy az állásajánlatokat én rendre elhárítottam.
Miközben persze barátaimmal, kollégáimmal szerettünk volna a létező szocializmusnál jobb, szabadabb országban élni. Jártuk a vidéket, amikor már lehetett, vitatkoztunk alkalmi gyűléseken, rádió- és televízió műsorokban, és persze írtunk a rendszerváltásról, oktattunk egyetemi kurzusokon. Ehhez a rendszerváltó hevülethez valamiféle morális kötelezettség is járult, ami ma már nehezen érthető. Megváltozott a világ, a populizmus és a fake-news világában cinikusabbak lettünk. Viszont a rendszerváltáskor még úgy éreztük, hogy ha már olyan sokan beszélünk a szabadságról, demokráciáról, akkor ezért nekünk is vállalnunk kell feladatot.
Amikor tehát Antall József felkérte a feladatra Hankiss Elemért és engem, hogy legalább fél évre vállaljuk el a televízió és a rádió vezetését, akkor becsületből is igent mondtunk. Úgy gondoltuk, hogy hat hónapot fél lábon is kibírunk, és legalább ennyit teszünk a demokratikus Magyarországért.
Szóval fél évet aláírtunk – amiből aztán zűrös három esztendő lett. Eleinte az volt a kormány elszánása, hogy néhány hónap alatt elfogadják az úgynevezett médiatörvényt, azután jöhetnek a profi, és pályázatokon is kiválasztott elnökjelöltek.
Állíthatom, hogy én semmilyen szempontból nem voltam tömegkommunikációs szakember, rendszeresen részese lehettem ugyan közéleti, vagy tudományos műsoroknak, ahogy Elemér is; jó kapcsolatokat ápoltunk a szerkesztőkkel, riporterekkel. Mikor híre ment a miniszterelnök ajánlatának, akkor már a rádió vezető munkatársai is kapacitáltak, hogy vállaljam el a feladatot. Így aztán beadtam a derekam.
A rendszerváltást követő évek média történetét a „médiaháború” elnevezéssel is szokták illetni. Mielőtt elfogadta az első szabadon választott miniszterelnök. Antall József felkérését a rádió élére, tudta, hogy ez milyen veszélyes terep?
Épp ezt mondom, hogy nem. Pusztán belecsöppentem, igazán nem tudtam, hogy mit vállalok. Bár kutatóként – elméletben – politikával foglalkoztam, sejtettem, hogy nem lesz könnyű. De nem háborúra készültem, én magát a médiaháború kifejezést sem szerettem, túlzónak éreztem, s önbeteljesítőnek, és kerültem is, ahol tudtam.
Kétségkívül a médiaháború-kifejezés ráragadt erre az időszakra, pedig kezdetben a kormánnyal folytatott megbeszéléseken még arról volt szó, hogy a korábbinál nyitottabb, toleránsabb intézményt képzeltünk el, ami autonóm és független a kormányzattól, illetve a politikai pártoktól is.
És kaptak arra ígéretet, hogy a kormány tudomásul veszi, hogy a rádió-, és a televízió független lesz a hatalomtól?
Abban a rohanásban természetesen alaposan nem tudtuk mindent megbeszélni, nem volt rá elég idő. De a többpártiságról, a toleranciáról, a tájékoztatás szabadságáról, nyitottságról, tehát demokráciáról szó esett. Aztán a hétköznapi konfliktusok tömege után kiderült, hogy mást értettünk a szavak alatt. Ez is óriási tanulság volt. És az is, hogy nem csupán a politikai elit plurális, hanem a rádió munkatársainak is szerteágazó elképzelései vannak.
Végül is konkrétan miért ebből a félreértésből robbant ki a médiaháború? Azért, mert a rendszerváltáskor nem készült törvény a sajtóra, vagy mert a politikai kultúra túl alacsony színvonalú volt?
Szerintem azon a zűrzavaros helyzeten a médiatörvény sem segített volna. Ez egy valódi rendszerváltás volt – bár ezt sokan azóta is kétségbe vonják és már megint újabb rendszerváltásokban gondolkodnak. Teszem hozzá, a XX. században Magyarországon sok rendszerváltás volt, és mindegyikből hatalmas megrázkódtatással került ki az ország.
Szerintem tehát az 1990-es rendszerváltás valódi rendszerváltás volt, kifordult a sarkából a politika, a gazdaság és a mindennapi élet. Nagyon nehéz körülmények közé került az állampolgárok többsége. Ezen a változáson egy jogszabály nem segített volna, az ellenkezőjét hinni pusztán illúzió. Egy jogi keret legfeljebb kapaszkodó lehetett volna a szemben álló feleknek az újabb civakodásra.
Ugyanis a nyilvánosságért, a megszólalásért tülekedő pártok rettenetes küzdelembe kezdtek egymással, harcoltak a televízió és a rádió befolyásolásáért. A politika sara naponta lecsapódott a médiába, igazán ezért éleződött a harc! De nem egyszerűen csak a politikai adások, a hírműsorok okoztak konfliktust, hanem – némi meglepődésemre – azonnal a zenei, kulturális területeken is kialakult a szembenállás. Pedig akkor már tudtuk jól, hogy hajdan az Írószövetségnek a Rákosi és Kádári időkben milyen ellentmondásos szerepe volt, vagyis a művészetek terén kialakult konfliktusok még a politikainál is látványosabbak és élesebbek voltak.
Az első szabad választások után aztán gyorsan kettészakadt az ország, gondolja el, fél évvel az Antall kormány megalakulása utáni ősszel a taxisblokáddal szembenéző Horváth Balázs belügyminiszter félve felhívott, hogy akkor nyilatkozhat-e ő a rádiónak? Amire természetesen rávágtam, hogy persze, hiszen amikor a feje tetején áll a főváros, akkor egyenesen kötelező is nyilatkozni. Ilyen, és hasonló politikai konfliktusok megoldásával foglalkoztam, s azon is dolgoztam, hogy a rádió műsorainak addig megszerzett mozgástere és szabadsága ne sérüljön!
Egy konzervatív szereplő szerint az első szabadon választott kormánynak, és a média viszonyának elmérgesedését a médiának a rosszul értelmezett szabadságharca okozta. Mit szól hozzá?
A sajtó szabadságának alapfoka, hogy ha hagyják, törekszik a tárgyilagosságra, de ezt patikamérlegen méricskélni lehetetlen. A rádióban alapvetően különbözött a mai napig létező Vasárnapi Újság, és az azóta megszüntetett 168 óra. Mind a kettőnek helye volt a műsorfolyamban, mert ezek a műsorok vezető politikai erők hangját közvetítették – mondjuk így – a hallgatóknak.
De el kell mondanom, hogy a kormány bürokratikus eszközökkel egyre gyakrabban beavatkozott a rádió belső életébe. Az úgynevezett belső rendet biztosító SZMSZ elfogadásával akadályozták a rádió működésének zavartalanságát és akkor még nem is beszéltem Csurka Istvánnak, a kormánypárt alelnökének a kirohanásairól. Itt a harc az emberek lelkéért folyt, nem pedig a rendszer ügyszerető átalakítása érdekében.
Erről az idegőrlő időszakról nem is akarok beszélni, mert lemondásomkor, 1993-ban vagyis amikor „szabadultam” a rádióból, akkor az ott töltött idő minden mozzanatát igyekeztem kitörölni az emlékezetemből. Számomra az feszült, kellemetlen, mi több, nyomasztó időszak volt. „Bent sztrájkolnak, kint tüntetnek” – így teltek a napok. Igaz, a nagyobb tüntetések a rádió mellett szóltak. De ez nem volt elégtétel, mert én nem háborúzni, akciózni akartam, jobban szeretem a megértésre törekvő szemlélődést – ami nem egy menedzseri kvalitás. A folyamatos politikai konfliktusok, értekezletek vagy döntési kényszerek nem töltöttek el örömmel. Máig sajnálom, hogy a rádió technikatörténeti, gazdasági, műszaki problémáival, vagy a vidéki stúdiók munkatársaival megismerkedni is csak felületesen tudtam, mert a minduntalan újra épülő barikádokon semmire nem maradt idő.
Közben a rádió szakmai értelemben jól teljesített, a leghitelesebb intézmény egyikének számított, növekvő hallgatottsággal. Ennek ellenére az tudható, hogy a tervei között szerepelt a rádió modernizálására, a műsorok korszerűsítése. Előrelépés a demokratikus közszolgálatiság felé?
Igen, de az volt a baj, hogy ez alatt mindenki mást értett. A közszolgálatiságot mindenki fontosnak – mondanám – szentségnek tartotta, de mindenki mást értett alatta. Ezért újra kellett értelmezni a szavak jelentését. A szakma etalonjának a BBC számított, a parlamentarizmus és a demokrácia bölcsőjének számító Britannia nagy nemzeti intézménye. Tudjuk, hogy a BBC is néha a kormány járszalagjára kerül, de óriási történelem-okozta különbség van Európa nyugati és keleti felén a politikusok és a közszolgálati médiumok viszonyában, a felfogásban. Az egy teljesen más világ, ott viszonylag függetlenül működik az intézmény, de roppant szigorú belső ellenőrzés mellett az ősidőktől fogva.
Most persze a BBC körül is csapokodnak a botrány hullámai, mert a cég meghamísított egy Trump felszólalást, az amerikai elnök elégtételt követel. Előfordulhat, hogy a legendás rádiót lerombolja a brit kormány?
Ezt alig hiszem, mert Angliában a történelmi intézmények ennél nagyobb becsben vannak. A BBC olyan, mint a British Múzeum, vagy a Hyde park, esetleg a parlament, vagyis a politika által elpusztíthatatlan. Persze ezt a rádiót is kiköltöztették átmenetileg, de nem lerombolás, hanem felújítás céljából. Egy liberális demokráciának szüksége van a megbízható hírekre, hatékony hírszórásra épp úgy, mint jó kórházakra vagy iskolákra.
De hozzá kell tenni, hogy maga Kozma Miklós, a rádiót 1925-ben alapító Horthy Miklóst szolgáló katonatiszt sem engedett – még saját kormányának sem beavatkozni a Magyar Rádió működésébe, műsorkészítésébe. Rendre elhajtotta még a kormányfőt is, mondván: a rádiósok értenek a munkájukhoz, s objektív, független hírszolgáltatásra törekednek.
Nekem is sikerült a naplóiból megismerkednem Kozma Miklós háborús, huszártiszti múltjával, politikai tevékenységével. Kétségkívül, ha a Magyar Rádiónak az elmúlt száz év alatt volt kiemelkedő időszaka, akkor az Kozma nevéhez fűződik, a háború előtti időben, illetve Németh László, Cs Szabó László tevékenységhez kapcsolódott, amikor hatalmas kulturális érték képződött az intézményben. A másik ilyen kiemelkedő teljesítmény a rendszerváltás előtti időhöz, Hárs István nevéhez kötődik, remélem az archívumot ezekből az időkből is sikerült megőrizni. Persze, az, hogy Kozmának nem harcolni, hanem együttműködni volt módja az ország vezetésével, az más lehetőséget biztosított nekik, velünk szemben, akikre az ütközést kényszerítették. Ami valószínűleg Antall József számára is kellemetlen lehetett, ahogy az én számomra is. Hiszen nem azért vállaltam, hogy az ország miniszterelnökével konfrontálódjak. De az a természetes, hogy a közszolgálat – rendszerváltás ide, vagy oda – az egy autonóm intézmény. Nem a Tilos rádió underground szerepét akartuk mi felvenni, hanem a közszolgálat köpenyegét, de akkor már nem engedték, a konfliktusok pedig halmozódtak. Hozzá kell tennem, hogy a kormány, és a rádió-televízió konfliktusának hátterében a köztársasági elnök és a miniszterelnök, tehát Göncz Árpád és Antall József állt, még inkább: az MDF és az SZDSZ között volt alapvető meg nem értés. És ez adott mindig újabb gyúanyagot a konfrontációnak.
A szabad Kossuth rádió miatt utcára is mentek a hallgatók, tüntetni is hajlandóak voltak az intézmény és dolgozói mellett. A közelmúltban viszont elpusztították, ledózerolták az egész intézményt, stúdióstól, mindenestől. De a rádió sírjára csak egy -két nézelődő volt kíváncsi. Miért, elfogyott a türelem?
Azt hiszem, az emberek is belefásultak, közömbössé váltak. Idealistákat már keresve sem lehet találni, ahogy ezt Spiró György megfogalmazta. Ahogy korábban mondtam, a világ cinikussá vált, nincsenek már nagy ideológiai célok, amiért érdemes küzdeni. Ma egyszerűen szembe kell nézni a fensőségek nyomasztó törekvéseivel és a direkt erőszakpolitikával.
A mai kormány már az első hatalomra jutása óta birtokba veszi vagy megsemmisíti a kulturális közintézményeket. A várban lévő Budapest Kollégiumot egy elit tudóstársaság használta, aminek a politikához semmi köze nem volt. De egy fénypontja volt az országnak! Aztán Matolcsy György kezére került. Ugyanilyen fénypont volt a Soros egyetem is, ami a belvárosban hozott szellemi élénséget, és nemzetközi nyitottságot. Természetesen rátették a kezüket a Magyar Tudományos Akadémia épületeire is. Ezeket a fénypontokat lekapcsolta az Orbán kormány. A rádió épületeinek ledózerolása beleillik a kulturális értékek megszerzésének, vagy elpusztításának folyamatába.
Csúcs László, aki ön után már a jobboldal alelnökeként szolgált, azt mondta, hogy felfoghatatlan, barbár cselekedet volt a Magyar Rádió kulturális épületegyüttesének és stúdióinak a ledózerolása, amivel olyan nemzeti kegyhelyet rombolt le a kormány, amely emlékezetes szerepet játszott az 56-os forradalomban, illetve a történelem során oly sokszor. Példátlan és bosszantó ez a barbarizmus.
Azt kell mondanom, hogy tökéletesen egyetértek ezzel a megfogalmazással. A rádió egésze az én szememben lekopott, átépítésre megérett épületkomplexum volt. De a stúdióépületnek az elpusztítása, amely tudománytörténeti és nemzeti kulturális érték volt, tényleg barbárság. Hozzányúlni sem lett volna szabad, hiszen éke lehetett volna a Pázmány Egyetemnek.
Az pedig egy másik téma, hogy ma miért adják a történelmi egyházak kezére az egyetemek kezelési jogát? Vannak már katolikus, református és zsidó egyetemek, de mi értelme van ennek? Ez kulturális zsákutca, ami azt feltételezi, hogy a történelemben visszafelé is lehet fejlődni, miközben még megállni sem lehet. Mi nem egy vallási világállapotban élünk, amelyben lerombolni kéne a műemlékeket. Ebből a szempontból én egyetértek Kassák Lajos időskori kijelentésével: Mi sem a gatyamadzagra, sem Jézus Krisztusra nem esküdtünk fel. Azok az ideák, amelyek a konzervatív, baloldali eszméket, vagy a liberalizmust vezérelték, teljesen mások voltak. Ezek az eszmények vezették az életünket, ma ilyenek már nincsenek. Csak rövid távú „kaparj kurta”- értékek vannak: éljünk jobban, győzzön a futballcsapat. Ezek nem mozgatják meg a társadalmat.
Ugyanennek a másik oldala, hisz mindennek van színe és fonákja: a Fidesz a rendszerváltás utáni éveket ellenzékben töltötte. Ezt pedig úgy élte meg, hogy a kulturális intézményekben az alaphangot a liberális- baloldal adja meg. Amikor pedig többségbe került, akkor igyekezett hegemón helyzetbe kerülni. Nem elég a gyárosoktól elvenni a gyárat, vagy a politikusoktól a Parlamentet, hanem az emberek lelkét kell megszerezni. Ehhez pedig ezeknek a kulturális intézményeknek a megszerzésére van szükség, vagy ha kell, a lebontására. A Fidesz az utóbbi években erre építve tüntette el Nagy Imre emlékét is.
Azt tudjuk, hogy a liberalizmus szitokszónak számított már a rádió megalapításakor is, a múlt század 20 éveiben. Horthy hívei a szocdemekkel inkább szóba álltak, mint a liberálisokkal. Miért számít az országban, vagy kelet-európában ellenségnek a liberális gondolat?
A nemzeti szabadelvűségtől az illiberalizmusig hosszú az út, benne az előző két évszázad magyar története. Szabadság, egyenlőség, haza és haladás a fogalmak. Ezek velünk élnek, problémáikat nem haladtuk meg. Aktuálisan csak a szavak jelentéstartalma változik.
A liberalizmus politikai oldala, amit a fent sorolt fenséges fogalmak jelölnek, ma is lényegesek. De a liberalizmus gazdasági oldala, a liberalizmus fogalmának gazdasági jelentése szabadpiacot, gazdasági szabadságot hordoz, s mára következményében szédületes egyenlőtlenségeket, s mindazt, ami ezzel együtt jár. Emiatt buktak azok a rendszerváltó pártok, amelyek a liberalizmust képviselték.
A Magyar Rádiót később vezették a jobboldalhoz közelebb álló vezetők is, de az intézmény hitele inkább romlott, s vele a hallgatottság is. Ennek mi az oka?
Mint mondtam, miután lemondtam az elnöki posztról, igyekeztem kitörölni a rádiós emlékeket. Nem is foglalkoztam az intézmény problémáival. De azt gondolom, hogy elkezdődött az internet-világ, a közszolgálat mellett elkezdett működni néhány kereskedelmi rádió és televízió, zenei adók tömege. A versenytársak elvitték a hallgatóságot, emiatt a közszolgálat érdektelen lett.
Most, hogy lerombolták, van-e még közszolgálati rádió Magyarországon?
Szerintem nincs.
Olyan ez, mint, ha bezárnák a közkórházakat?
Vagy az iskolákat, mert az is állami szolgáltatás. Talán a jó hallgatottságú Klubrádió áll közel a közszolgálati műsorhoz. Bár inkább egy nagyon színvonalas ellenzéki adónak nevezném. A közszolgálat megszűnt. És valljuk be, az önfejű és ingerelt, jobbára provinciális tájékozatlanság nem is szívleli a dolgok színét és fonákját egyszerre bemutató tárgyilagosságot.
Kiemelt kép: wikipedia.hu
