A Figyelő alapítójának, később főszerkesztőjének életútja (1932-2025)
Valamikor 1993 végén vagy ’94 elején azt kérdeztem Gyuritól, hogy tudna-e keresni nekem valami jó állást. A kérés különlegessége az volt, hogy Gyuri – dr. Varga György, a Figyelő főszerkesztője – a főnököm volt.
Márpedig egy ilyen kapcsolatban az ember inkább titkolja állásváltási szándékát. Ráadásul én kifejezetten élveztem a munkámat, nagyra tartottam, sőt szerettem Gyurit. De rosszul esett, hogy helyettesének sosem engem választott. Hol egy nagyhangú hozzá nem értőt; hol egy valóban sokkal tekintélyesebbet, de már bőven nyugdíjaskorút; hol egy törtető fiatalabbat. Igazából tehát nem akartam állást váltani – ráadásul voltak is ajánlataim –, csak világosan jelezni kívántam elégedetlenségemet. Varga csak mosolygott, de hamarosan – afféle kompenzációként – beajánlott az amerikai követségnek, akik aztán egy, a Figyelő Klubban általam vezetett kerekasztalbeszélgetés meghallgatását követően meghívtak egy háromhetes amerikai tanulmányútra. Gyurival való beszélgetésünk idején még nem sejtettük, hogy két év múlva, éppen amerikai utam idején már Varga fog távozni – közel 40 év után! – a Figyelőtől. S afféle megkésett gesztusként ekkor engem javasol majd utódjának. Számomra azonban addigra már világos volt, hogy csak átmenetileg, afféle potenciális bűnbakként esne rám az akkor már súlyos válságban levő lapnál a választás. Így pár hét múlva én is távoztam.
Az alapító
Varga György mindössze 24 éves volt, amikor 1956 végén javaslatot tett egy gazdasági hetilap megalapítására. Hogy jutott egy fiatalembernek – pláne ilyen zivataros időkben – eszébe a lapalapítás?
Varga 1954-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem elméleti szakán. A központi elosztás keretében Friss István mellett kapott volna állást. Friss akkoriban az MDP nagyhatalmú osztályvezetője, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója volt, itt lett volna Gyuri munkahelye. Az intézettől azonban – nem jött meg a kikérés. Varga úgy gondolta, hogy ez „egyéb” származásának következménye, nagyapja ugyanis korábban bor-nagykereskedő, édesanyja pedig még az ötvenes években is egy kis szatócsbolt tulajdonosa volt. Valójában küszködtek, Gyurinak magas tanulmányi ösztöndíja mellett is végig kellett dolgoznia egyetemi éveit. Kezdetben a Divatcsarnokban éjjelente számlákat egyeztetett, majd történelmi materializmus órákat tartott egyetemeken, de felkértek arra is – ez már a Nagy Imre időszak volt –, hogy szakmailag véleményezze a rádió esti, gazdasági témájú adásait. Számtalanszor leírta, hogy ezek nem gazdasági, hanem termelési riportok, a krónika vezetője mindig nagyon megdicsérte, de a műsor nem változott.
Varga az egyetem elvégzése után végül a SZOT Főiskola politikai gazdaságtan tanszékére került, ami számára rettenetes – mozgalmi, nem pedig szakmai jellegű – intézmény volt. Miközben ő csak Marx Tőkéje alapján, nem pedig a kor szólamainak szintjén volt hajlandó tanítani, a hallgatók azért is feljelentették, hogy a szeminárium végén nem engedélyezte mozgalmi dalok éneklését. Eljárt a Petőfi körbe, a forradalom leverése után pedig – bár állása megmaradt – világossá tették hasonlóan gondolkodó tanszékvezetője, Molnár Viktória és az ő szármára is, hogy felfogásuk miatt jobb lenne, ha valamilyen más állást keresnének maguknak.
Varga és Molnár Viktória – hallva, hogy a kormány valamiféle reformbizottság létrehozásán dolgozik – valamikor 1956 november vége felé javaslatot készített egy gazdasági hetilap létrehozására. Abból indultak ki, hogy a vállalati önállóság növelése várható, ehhez pedig a vállalatvezetőknek információra lesz szükségük. Leírták elgondolásukat, s a levéllel – ami még egy oldalas sem volt – elvándoroltak a Nádor utcába, ahol akkoriban a pártközpont működött. Mivel az iktatóig sem jutottak el, a portán adták le javaslatukat. Hetek múlva, 1957. január legelején telefonon jelentkezett a párt sajtóosztályának egyik munkatársa, hogy másnap 10 órára jöjjenek be. Némi habozás után – zavaros idők voltak – bementek. Közölték velük, hogy az MSZMP titkársága elfogadta a javaslatuk alapján készült előterjesztést, ezért sürgősen keressenek maguknak főszerkesztőt. Szédült állapotba kerültek, hiszen erre nem számítottak. De csinálni se csináltak semmit, hiszen két névtelen, kapcsolatok nélküli huszonéves kit kérhetne fel erre, pláne az akkori légkörben. Egy bő hónap után jött az újabb telefon, ismét másnapi meghívással. A sajtós szobájában egy nagyon jól öltözött, hófehér hajú úr, pontosabban elvtárs ült. Rögtön felismerték Háy Lászlót, a Rákosi kormány külkereskedelmi miniszterét, majd MNB-elnökét. A formális bemutatás rövid volt: „Friss elvtárs felkérte Háy elvtársat, akinek most más megbízatása nincs, hogy vállalja el az új lap indítását.” Háy László pedig azzal kezdte bemutatkozását, hogy az elvtársak adjanak be két példányban önéletrajzot. 1957. március 7-én megjelent a Gazdasági Figyelő első száma.
Kép: wikipedia.hu
Varga később nagyon fájlalta, hogy Szamuely László „A közgazdasági gondolat fejlődése Magyarországon” című, a nyolcvanas években megjelent, a maga korában nagy visszhangot kiváltó könyvében ismerethiány miatt úgy interpretálta a Figyelő megalakulását, miszerint az alapgondolat Friss Istvántól származott azzal a céllal, hogy szálljon szembe a revizionista eszmékkel, a reformista törekvésekkel. Valójában Friss a kifejezetten dogmatikus Háy kinevezésével csak megragadta a lehetőséget, hogy saját politikai céljai szolgálatába állítsa a Vargáék által kitalált újságot. Ráadásul Háy számos, korábban magas állást betöltő, levitézlett pártmunkást hozott magával. Szerkesztési taktikája sajátos volt, cikkeket íratott reformista közgazdászokkal, melyeket még a megjelenés előtt eljuttatott azokhoz a „megbízható” szerzőkhöz, akik aztán elméleti magaslatokról a mélybe taposták ezeknek a „káros” nézeteknek a képviselőit. Később már a reformerek megjelenése nélkül folyt gyalázásuk. A lap teljesen olvashatatlanná vált, példányszáma zuhant. Gyuri eső cikke – mely az Egyesült Izzó munkástanácsának „hétköznapjaival” foglalkozott – már a nyitó lapszámban megjelent, azonban az saját véleménye szerint sem lógott ki a lap írásai közül. Az alapító fiatalok ezt követően sokáig alig jutottak szóhoz, így aztán, ahogyan azt évtizedekkel később is gyakorta felidézte, ideje nagy részét strandon töltötte. Molnár Viktória pedig 1958-ban el is ment az újságtól.
A fordulatot Garam József főszerkesztővé válása hozta el 1958 januárjában, amit a lap címének „Figyelő” -re rövidítésével és árának csökkentésével is hangsúlyoztak. Megváltozott a lap szellemisége, mindinkább a gyakorlat felé fordult, az „eszmei tisztázás” mindinkább az ezzel foglalkozó, akkoriban gyakori konferenciákról szóló tudósításokba szorult. Igazi, Varga kifejezésével ötvenhatos tevékenységük miatt „büntetőszázadba vezényelt” újságírók jöttek a laphoz. A lehetőségek tágabbra nyíltak, s a szerkesztőség igyekezett élni a lehetőséggel. Vargának azonban még ekkor is alig jelent meg írása. Mint később visszamondták neki, Garam már azon gondolkodott, hogyan lehetne tőle megválni. De aztán, mint alapítóval, szemétségnek érezte volna ezt megtenni, úgy gondolta, „elvan”, nem kell vele foglalkozni.
A tények tisztelete
Vargának csak 1959-ben sikerült rávennie magát arra, hogy komolyabban kezdjen el foglalkozni egy konkrét szakterülettel. Hogy mi sugallta neki, hogy a termelékenységgel, a technológia, a műszaki fejlesztés és a tudomány ebben játszott szerepében mélyüljön el, azt később sem tudta megfogalmazni. Mindenesetre érdeklődése a reálszféra felé fordult. Ugyanakkor a termelékenység egy olyan, a tervgazdaságban is elfogadott kategória volt, aminek – gyenge – alakulásával jól be lehetett mutatni az egész gazdaság gondjait. Kollégái többségétől eltérően ettől kezdve igyekezett minél jobban elmerülni a közgazdasági összefüggésekben. Kezdetben főleg ipargazdasági, majd a hatvanas évek közepétől a gazdasági mechanizmussal kapcsolatos kérdésekben.
Varga utólag sem tartotta magát forradalmárnak. A szocialista rendszer problémáit nem a demokrácia, az egypártrendszer oldaláról, hanem kezdetben meglehetősen elvontan, tulajdonképpen Marx Tőkéjének gondolatvilágát aktualizálva, az egyenlő értékek cseréjének hiányával igyekezett magyarázni. Nem tudta magának bebizonyítani, hogy a szocializmusban egyenlő értékek cseréje folyik, egyáltalán hogyan és mivel lehet mérni az értéket a naturális mutatók közepette. Ezen alapult „rendszerkritikája”.
Az ötvenes évek végén lett egyetemi doktor – disszertációját a technikai fejlődésről írta –, majd aspirantúrára jelentkezett. Kandidátus, ennek révén egyetemi docens szeretett volna lenni, de ezt félbehagyta. A KSH iparstatisztikai főosztályán – korábban ennek a vezetője volt főszerkesztője, Garam József – lett egy félállása, ami nagyon nagy iskola volt a számára. A Péter György elnökölte KSH rendkívül színvonalas és a lehetőségeken belül reformpárti intézmény volt, az iparstatisztikai főosztályt Lukács Ottó, nemzetközileg is elismert statisztikus vezette. Varga visszatekintve is büszke volt arra, hogy ha tévedett is, de mindig a tények – lehetőleg számokkal, alátámasztott – tisztelete vezette. Nekem is első szerkesztőségi élményeim közé tartozik egy értekezleten elhangzott kifakadása: miféle gazdasági cikk az, amiben egyetlen szám sincs.
A kezdetben tehát teljesen ismeretlen, különösebb talentumot sem eláruló, kapcsolatok nélküli Varga szakmai ambíciója, figyelmet keltő cikkei és egyre kiterjedtebb kapcsolatrendszere révén került mindinkább a közgazdasági élet sűrűjébe. A Figyelő az ötvenes évek végén saját informáltságának javítása, de politikai védelme érdekében is egy tanácsadó bizottságot hozott létre, melynek tagjai között kormányzati vezetők is voltak. Az üléseken Varga is részt vett, s az ott elhangzott ötletek kapcsán gyakran javasolták, hogy kit keressen meg a téma megírása vagy megiratása céljából. S a huszonéves Gyurit persze másként fogadták, ha nem az utcáról jött, hanem főnöki ajánlással. Nyilván ezeknek az emlékeknek is szerepe volt abban, hogy amikor másfél évtizeddel később a Figyelőhöz kerültem, azonnal két dologra hívta fel a figyelmemet. Egyrészt arra, hogy a kötetlen munkaidő azt jelenti, hogy nincs akadálya a hétvégi munkának. Másrészt, hogy törekedjek arra, hogy minden héten legalább egy valóban okos és tájékozott emberrel beszélgessek. S bár formálisan én a másik főszerkesztőhelyetteshez tartoztam, el is vitt bemutatni akkori területem, a belkereskedelem néhány ilyen vezetőjéhez, például az akkoriban oda száműzött Lukács Ottóhoz.
A hatvanas évek enyhülő politikai légkörében Vargának – persze addigi munkája eredményeként is – már jelentős szerkesztési szabadsága volt. Így 1963-ban hozzá került Liska Tibor cikke, amiben a közgazdászok „fenegyereke” – Kovács András „Nehéz emberek” című dokumentumfilmjének egyik szereplője – úttörő módon egy gazdasági reform téziseit fogalmazta meg. Varga meg szerette volna jelentetni Liska cikkét. De volt egy kérése is. „Tibor, ha én ezt az általad használt szóvirágokkal és jelzőkkel jelentetem meg, akkor téged is bajba sodorlak, meg a lapot is. Próbáld ezeket a minősítő jelzőket tompítani, vagy kivenni, és hagyd meg magát a lényeget.” – idézte fel nekem vagy fél évszázaddal később. Liska nemet mondott, s erre Varga – akinek a jelszava szerint a szerzőkre és a lapra is vigyáznia kellett – nem közölte a cikket. Bő egy hétre rá kapott egy telefonhívást az MSZMP KB-tag, befolyásos, keményvonalas ideológusától, Molnár Endrétől: „Varga elvtárs, jól tette, hogy nem közölte ezt a Liska cikket. Eljutott hozzánk ez az írás, jól tette, hogy nem publikálta. Merthogy a Liska hozzánk fordult panasszal, hogy a Figyelő nem közli a cikkét.” Ettől Gyuri nagyon begurult, „Tibornak elment a józan esze, hogy azoknál jelent föl, akiktől félnie kellene”. Még nagyobb lett a döbbenete, amikor két hónapra rá a Friss István vezette Szerkesztő Bizottság – tagja volt Molnár Endre is – által szerkesztett Közgazdasági Szemlében meglátta Liska cikkét. Azonban hamarosan megértette az összefüggéseket. Liska vitacikkét ugyanis nemcsak a Szemlében érték finomabb és durvább kritikák, de decemberben a „kommunista közgazdász aktíván” Molnár Endre egyenesen arra hozta fel példaként a cikket, hogy a mechanizmus-kutatás hogyan vezethet a szocialista rendszerrel szembeni állásfoglalásra. A játszma célja nyilvánvalóan Liska ideológiai ellehetetlenítése, az eszmei harc keretében való „földbe taposása” volt. Ugyanúgy, ahogyan Háy László csinálta a Figyelő első hónapjaiban, többek között éppen Molnár segítségével. Ebben a helyzetben Varga nem forradalmárként, hanem a falig elmenő reálpolitikusként igyekezett viselkedni, s ez volt jellemző rá a következő évtizedekben is. Ugyanakkor Varga a kétezer tízes évekből visszatekintve is büszke volt arra, hogy Liska cikkének kivételével politikai okból nem adott vissza írást.
A hatvanas évek elején, bár a közgazdaságtudományban is éles ideológiai harc folyt, mindinkább megindult a gazdasági mechanizmussal kapcsolatos témákról – különösen az árrendszerről való – vita. Ez az időszak a Figyelő és Varga számára is kezdetben mindenekelőtt a tények – a borzalmas gazdasági adatok, a felesleges és hiányzó készletek, a rossz kapacitáskihasználás, az elavult géppark, az alacsony termelékenység – feltárásának időszaka volt. Ezekről a dolgokról akkoriban leginkább a Figyelőben lehetett olvasni. A cikkek kezdetben többnyire az érdekeltségi rendszerre, majd mindinkább az irányítási rendszer korszerűsítésre futottak ki. Főleg 1965-től, a reformbizottságok létrejöttétől kezdve már fontos szerkesztési cél volt a szocialista gazdasági rendszer különböző részterületeinek, mint rendszereknek a működésével kapcsolatos tények és elképzelések felkutatása és megíratása. Például Liska Tiborral, Kopátsy Sándorral vagy Hegedűs Andrással.
Ugyanakkor Varga – saját bevallása szerint – még a hatvanas évek közepén sem ismerte fel az általa is kritizált jelenségek mögötti rendszerhibát, a termelőeszközök társadalmi tulajdona és az ezen alapuló tervgazdaság, illetve a piacgazdaság összeegyeztethetetlenségét. Jól példázza ezt, hogy nemcsak nem ismerte fel, hogy az 1964-65-ben végrehajtott vállalati – gyakran a középirányító szerveket is magukba foglaló – összevonások ellentétesek a már felbukkanó reformgondolatok versenyt hirdető elveivel, de még egy kis könyvet is írt az összevonások párhuzamosságokat kiküszöbölő, üdvös hatásáról. Ez számomra úgy derült ki, hogy már a nyolcvanas évek elején – amikor Varga neve már egybeforrt a kisvállalatok igénylésével – a Közgazdasági Egyetem zsibongójában a könyvtárából kiszelektált, gyakorlatilag ingyen elvihető könyvek között meghökkenve fedeztem fel e művet. A szerkesztőségben betettem Varga fakkjába azzal, hogy ezt találtam. Pár nap múlva egy rátűzött cédulával kaptam vissza: „Karsai et, ismét csak megerősíteni tudom, hogy a közgazdászokat egyetlen dolog mentheti meg: a saját következetlenségük.” Ez a kis levélváltás Gyuri és az egész szerkesztőség kivételesen demokratikus légkörét is mutatta. Visszatekintve egyébként Gyuri önkritikusan elismerte, hogy az egész ügyet műszaki-termelési szempontból nézte, s legrosszabb álmaiban sem jelent meg, hogy ez majd hat év múlva gátolni fog egy akkor még nem igazán látható reformfolyamatot.
Varga szakmai kapcsolatrendszere kiépülésében nagy szerepe volt a Magyar Közgazdasági Tátsaságnak (MKT). Részben az ő feladata volt beszámolni a Figyelőben az MKT különböző – sokféle szakmai területet átfogó – rendezvényeiről, vitáiról, másrészt részt vett a Társaság szervező munkájában. Közben persze cikkei alapján is mind ismertebbé, sőt tekintélyesebbé vált. Így 1967-ben, az MKT-nak a reformfolyamat lendületében megindított negyedéves folyóirata, a Gazdaság főszerkesztőjévé nevezték ki. A Gazdaság sokkal gyakorlatiasabb volt, mint az inkább elvontabb támákkal foglalkozó Közgazdasági Szemle, s gyorsan nagy tekintélyt szerzett a gazdaságpolitikával foglalkozók körében. Varga elismertségét mutatta, hogy egyetemista koromban, a hetvenes években sokan már a Figyelőt is „Varga lapjának” emlegették, noha annak főszerkesztőhelyettese is csak 1973-ban lett.
Valami Amerika
A hatvanas évek szakmai sikerei, a folyamatosan bővülő kapcsolati háló következő eleme a Ford ösztöndíj elnyerése, majd amerikai kapcsolatainak kiépülése volt. Vargát valamikor 1966 vége felé kereste meg egy stanfordi egyetemi professzor – feltehetőleg az Magyar Ösztöndíj Bizottság vezetőjének, Bognár Józsefnek az ajánlása alapján –, aki a Gellért szállóban hosszasan interjúzta elképzeléseiről, a magyar gazdasági reformmal kapcsolatos nézeteiről. A kiutazás előtt a magyar szervek különféle instrukcióval látták el a kiválasztottakat – mire vigyázzanak, kivel ne találkozzanak –, de bizalmas feladatot – mint mondta – csak egyszer kapott. A nagykövetség kérte, hogy szerezze meg a Harvard oktatási programját. Ő pedig besétált az egyetem nyilvános tájékoztatási irodájába, elvett egy ezt tartalmazó prospektust, s feladta postán. A Harvardon és Stanfordban eltöltött 11 hónap, gondolkodásmódban és persze szakmai ismeretekben is hatalmas változást hozott. Sikerült még egy méregdrága kurzusra is támogatást kapnia, ahol egy üzleti szimulációs játék keretében menedzsmentet tanult, pontosabban alkalmazott, méghozzá a legnagyobb világcégek mintegy 200 vezetője társaságában.
Egy év elteltével, 1968-ban, megfogalmazása szerint három hajózsáknyi szakirodalommal tért haza, s ezek alapján jelent meg akkoriban nemcsak újdonságnak, de igazi szakmai bestsellernek is számító könyve az amerikai korporációk tényleges működéséről. Arról, hogy igazán azok folytatnak tervezést, ott létezik az általa részletesen leírt módszertanú valódi stratégiaalkotás. A könyv alapján a Közgazdaságtudományi Egyetem felkérte egy kurzus indítására, amit címzetes egyetemi docensi kinevezés követett. Évtizedekkel később, aranydiplomája átadásakor Mészáros Tamás rektor – a témakör közismert tanára – odasúgta neki, hogy a te könyvedből olvastam először vállalati stratégiát. Későbbi tanulmányútjai alapján a kapitalizmus japán modelljéről és brazil formájáról is írt könyvet.
Amerikai tapasztalatai alapján 1968-ban sorozatot kezdett írni a Figyelőben a vállalati menedzsmentről, a nagy korporációk tervezési gyakorlatáról. Ezzel egy magyar cégek számára is tanulságos gyakorlatot mutatott be. Ugyanakkor mindinkább világossá számára, hogy a Figyelőben egyre gyakrabban megjelenő, például a „szocialista marketinggel” foglalkozó szerzők olyan dolgokat próbálnak a legjobb szándékkal, de a tervgazdasági kényszerek fogságában kidolgozni, amiknek rendszerspecifikus gyökerei vannak. Hiszen amíg központi tervgazdaság van, addig nagyon nehéz vállalati menedzsmentről beszélni. Későbbi írásaiban, amikor már a reform védelmében kellett föllépni, a párt- és állami szervek toleranciája érdekében azonban ő is használta ezt a szocialista frazeológiát. Legalábbis a nyolcvanas évek elejéig. Varga számára a hatvanas évek a korlátozott felismerés, a hetvenes évek az összefüggések mind teljesebb megértésének, de korlátozott kimondhatóságának időszaka volt. Mint mondta: „Törekedtem az igazság megírására, de nem írtam meg a teljes igazságot.”
A hetvenes évek elejétől éles politikai vita folyt Magyarországon az ún. élelmiszergazdaságról, vagyis, hogy indokolt-e a mezőgazdaságot, az élelmiszeripart és részben a kereskedelmet együtt kezelni. A balos, nagyipari munkásdemagóg lobbi ezt a parasztság, a mezőgazdaság és a szövetkezeti szektornak tett ideológiai engedménynek tekintette, mely mögött a hagyományos szocialista nagyipar szervezeti, érdekeltségi és termékszerkezeti okokra visszavezethető versenyképtelensége húzódott meg. A Figyelő – paradox módon a korábban sztálinista Lovas Márton írásai formájában –, szembeszállt ezekkel a főleg a Népszabadságban megjelent cikkekkel. Ebben a vitában Varga még közvetlenül csak kevéssé vett részt – bár például kiállt a szövetkezetek politikailag mindinkább megkérdőjelezett – melléküzemágainak fontossága mellett, de a folytatásban, a kisvállalatok szükségességéről, az állami gazdaságirányítás mikéntjéről folyó vitában már szerkesztőként és újságíróként is vezető szerepet játszott. 1971-72-ben a Figyelőben még egyidejűleg jelentek meg a reform továbbvitelét szorgalmazó és – bár a Figyelő egyértelműen reformpárti lap volt, de tükröznie kellett a politikai és gazdasági élet megosztottságát – annak lényegét megkérdőjelező vélemények. A reformvonal azonban az MSZMP nevezetes 1972. novemberi, a nagyvállalat- és munkásosztály-párti, valójában reformellenes, az ún. munkásellenzék nézeteit tükröző határozata, majd az 1974-től végrehajtott személycserék után egyértelműen defenzívába szorult.
A Figyelőben először 1973-ban jelent meg egy valódi impresszum, ebben Garam József főszerkesztő mellett már szerepelt két frissen kinevezett helyettese, Follinus János és Varga György neve is. Addig csak rovatvezetői posztok voltak a lapnál. Garam nem kerített nagy feneket a dolognak, némi fizetésemelés történt, de a dolgok lényegében a régi módon folytak tovább. A gazdaságpolitika alapvetően Varga területe volt, a világgazdaság és a külkereskedelem Follinusé. Amikor én 1976 ősszén a Figyelőhöz kerültem, Varga vett fel. Egyetemi mentorom, Antal László ugyanis őt ismerte, neki ajánlott be. Mivel azonban a rám osztott belkereskedelem Follinushoz tartozott, a mindennapokban ő lett a főnököm. Én mindkettőjükkel jó viszonyban voltam, bár Varga nyilvánvalóan sokkal tekintélyesebb közgazdász volt, mindkettőjüktől sokat lehetett tanulni. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy – bár viszonyuk kifejezetten korrekt – azért távolságot tartanak egymástól. Stílusuk is igen különböző volt.
Az első, egyébként még teljesen saját ötletből, egyetemista lendülettel készült írásomat – Kozma Ferencnek, a kor fontos, de erősen ideologikus közgazdászának „Jólét szocialista módon című könyvéről írt, igen kritikus hangvételű recenziómat – természetes módon Vargának adtam. Ő csak annyit mondott, hogy érdekes, majd ráírta, hogy „Garam et.”. Főszerkesztőnk pedig valami olyasmit írt rá, hogy „kiváló publicisztikai munka, számtalan mű nyersanyaga van benne”. Szóban is biztatott, hogy az egyes résztémákat írjam meg külön-külön. De a cikk nem jelent meg. Nyilván úgy gondolta, hogy a reformfolyamat apálya idején nem vállalható a számára egy frissen végzett egyetemista személyre szóló kritikája a kor befolyásos vezetője ellen. Jellegzetes volt Gyuri magatartása is. A későbbiekben is – ha neki adtam egy, esetleg éppen általa kezdeményezett, jó szimattal megérzett érdekkonfliktust elemző cikket – a tartalmi vagy stiláris, velem megbeszélt javításai után azt mindig odaadta Garamnak, valójában politikai, nem pedig szakmai jóváhagyás céljából. Elment a falig, de igényelte a politikailag nála sokkal beágyazottabb főszerkesztő jóváhagyását. Ezzel szemben Follinus szinte mindig egyedül döntött. Az ő cikkjavaslatai jellemzően nem igazán rizikós témákra irányultak, miközben zöld utat adott mégoly kritikus, esetenként vihart kavaró írásaimnak is. Amikor valamelyik minisztériumi főhivatalnok behivatott valamilyen írásom után, magabiztosságot adott, hogy úgy éreztem, számíthatok főnökeim támogatására.
A reform-viták frontvonalában
Varga a hetvenes évek közepén, nem utolsó sorban amerikai tanulmányútja hatására, keresni kezdte az önálló véleménnyel rendelkező vállalatvezető egyéniségeket, s egymás után készítette interjúit a kor befolyásos nagyvállalati vezetőivel. Ez az időszak, a nagyvállalati érdeksérelmektől volt hangos, mely fontos hivatkozási alapját képezte a politikai vezetés reformellenes fellépésének, a problémák egyedi beavatkozásokkal vagy éppen összevonásokkal való kezelésének. Ebben a helyzetben Varga igyekezett nemcsak minél több, a helyzet ellentmondásosságát, a valós okokat bemutató tényt kimondatni a vállalatvezetőkkel, de egyúttal tudatosan a szájukba próbált adni reformpárti szövegeket is. Ha kibújtak ez alól, legalább kérdéseivel igyekezett a figyelmet a lényegre terelni.
Az utóbbira példa a Ganz Mávag – a magyar gazdaság egyik szent tehene, egyben állatorvosi lova – rekonstrukciójáról készült interjú a cég vezérigazgatójával. Varga felvetette. hogy a vállalat akkori nyereségének 40-45 százaléka állami visszatérítésből származik, s a dollárbevétel utáni állami visszatérítés mintegy kétszerese a gépipari átlagnak. „Miben látja tehát a hatékonyságnövelés útját?” – tette fel a kérdést, amire a semmitmondó válasz: a fő út a termelés volumenének a növelése. Anekdótába illő eleme volt Varga „kimondatási” módszerének, amikor az interjúalany Borbély Sándor, a párt ipari osztályának befolyásos, balos, a hetvenes évek összevonási kampányát politikailag vezérlő szereplője, a Munkásőrség később országos parancsnoka volt. Vele meglepő módon sikerült kimondatnia, hogy szervezeti kérdésekben kerülni kell minden kampányszerűséget, s ehelyett vállalatok belső mechanizmusának korszerűsítésére kell összpontosítani. Ma már talán jelentéktelennek tűnik egy ilyen nyilatkozat, de akkori súlyát mutatja, hogy például Nyitrainé, a KSH későbbi elnöke, akkoriban még csak tekintélyes főosztályvezetője is gratulálva kérdezte Gyurit, hogy csinálta. Pár nap múlva azonban Borbély is telefonált. „Észrevette” – futott át Varga agyán az ijedtség, mert bár a politikus jóváhagyta az interjú szövegét, elképzelhető volt, hogy nem fogta fel, mit is mond. De a várt letolás helyett „Az isten áldja meg, Varga elvtárs!” hallatszott a telefonból. „Képzelje, Fock elvtárs” – aki ugyan akkor már nem volt miniszterelnök, de tagja volt a politikai bizottságnak – „megdicsért”.
Varga nem volt nagyvállalat-ellenes, amerikai tapasztalatai éppenséggel a piaci koncentráció révén létrejött cégek hatékonyságáról győzték meg, miközben tisztában volt a kisvállalkozások nélkülözhetetlenségével, majd reneszánszával is. Éppen ezért nemcsak a hazai adminisztratív összevonások káros hatásairól, hanem az érdekeltségen alapuló eszközkoncentráció kezdeti megnyilvánulásairól is írt. Egyik cikkének már a címe – „Érdekházasság kényszer nélkül” – is sokat mondó volt. 1977 szeptemberében pedig nagy visszhangot kiváltó cikket írt a „Kisvállalkozások természetrajzáról”. Megállapította, hogy tizenöt év alatt a világméretekben is példátlan sebességű magyar centralizációs folyamat következtében, az állami kisvállalatok száma csaknem megfeleződött, miközben a nemzetközi tapasztalatok szerint a nagy méret önmagában nem jelent versenyképességet, a kisvállalatok hiánya pedig gondot okoz. Varga arra is rámutatott, hogy a folyamatot a társadalmi-gazdasági folyamatok egésze határozta meg. Sürgette annak tudományos vizsgálatát, hogy tervgazdasági viszonyok között hogyan lehetne nagyobb teret engedni az innovatív kisvállalkozásoknak.
A Figyelőben gyakran jelentek meg az irányító szervek valódi elemzés és főleg következtetés nélküli, rengeteg adatot tartalmazó jelentéseinek cikkesített változatai. Ezeket a szokásos heti, lapértékelést is végző értekezleteken udvariasan – hogy ne sértsünk meg szerkesztőiket – informatívnak neveztük. Ami magyarul azt jelentette, hogy dögunalom. Ezek közül a KNEB-nek (Központi Népi Ellenőrzés) – bár ez egyáltalán nem volt függetlennek nevezhető intézmény – anyagai a sok összeszedett vállalati példa révén gyakran életszagúak voltak, noha témaválasztásuk vagy következtetéseik nemegyszer politikailag elfogultnak tűntek.
A Figyelő 1977 végén szeretett volna megemlékezni az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus tizedik születésnapjáról. Hosszas keresés után a vezető politikusok közül csak Havasi Ferenc, az akkor még viszonylag ismeretlen, nem sokkal korábban kinevezett miniszterelnökhelyettes – korábbi megyei párttitkár, később KB titkár és PB-tag – vállalkozott interjúra. Az interjú meglehetősen közhelyes volt, de akkoriban maga a ténye nagy feltűnést keltett. Ugyanis egyetlen más médium sem mert megemlékezni az évfordulóról. Még a kor talán legprogresszívebb folyóirata, a Valóság is csak fél évvel később, 1978 júliusában közölt cikkeket a témáról. Az interjú politikai üzenete az volt, hogy az 1974 utáni, túlzott gyámkodással járó gazdaságpolitika kapcsán nem szabad a kényszerből erényt kovácsolni. Ez nagyon sovány megfogalmazása volt annak, hogy a gazdaságpolitika – mindenekelőtt a belső gazdasági feszültségekre, majd az olajár-robbanásra adott rossz válaszok miatt – nem oldotta meg a magyar gazdaság egyessúlyi, hatékonysági és versenyképességi problémáit. Varga az általa szervezett (szerkesztett) és a saját cikkeiben is annak bemutatására törekedett, hogy a reform bevezetése utáni évtizedben lényegében azonos szimptómák voltak tapasztalhatók, mint az ez előtti időszakban. Tehát egyidejű hiány és felesleg, munkaerő- és beruházás-éhség, vagyis az extenzív növekedés volt jellemzői. Amit csak tetézett, hogy a politika rosszul reagált az olajárrobbanásra, aminek a következménye a cserearányromlás, a súlyos külső és belső egyensúlyi helyzet volt. A külső infláció begyűrűzött, azonban rugalmas árrendszer híján ennek negatív következményeit az országnak anélkül kellett elviselnie, hogy alkalmazkodni tudott volna. Igaz, „a szocialista rendszer legvidámabb barakkjának” lenni viszonylagos előny volt.
Varga mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a vállalati termékszerkezet alakulásának. Kutatóként is foglalkozott ezzel, például a KSH Gazdaságkutató Intézetben a vállalati tervek volumenszemléletéről írt elemzést. 1978-ban tagja lett annak az OMFB-bizottságnak, amelyik a termelési szerkezet fejlesztésének műszaki-gazdaságossági kritériumaira tett javaslatot. Számomra ez kedvezőtlen esetben egy kifejezetten piacellenes, jobb esetben látszattevékenységnek tűnt. Nem igazán értettem Gyuri szerepvállalását, hogy ráadásul elvállalta az ebből készült könyv társszerzőségét és -szerkesztését. Varga azonban elfogadhatónak tartotta a bizottsági viták kompromisszumát, miszerint egyfelől a politikai elköteleződés miatt a kritériumrendszer meghirdetése már elkerülhetetlen, másrészt ez nem lehet ürügy a vállalatok saját gazdaságossági számításainak kiiktatására vagy helyettesítésére. A koncepció gyakorlati megvalósítása aztán gyorsan le is került a napirendről.
Vargának számos vállalatvezetővel volt folyamatos kapcsolata, s többek között a tőlük kapott impulzusok alapján írta meg 1979-ben egyik legfontosabb, nagy visszhangot kiváltó cikkét, az „Árnyékmechanizmusok” -at. Ennek lényege az volt, hogy a vállalatok magatartását a jogszabályoknál is jobban befolyásolják az irányító szervek elvárásai, informális, például telefonon adott javaslatai. A cikk azért volt nagy hatású, mert bár abban az évben már jelentek meg a gazdasági reformot követő visszarendeződéssel nyíltan foglalkozó írások, az ezt ilyen összefoglaló módon jellemzők alig.
A Figyelő számára a hatvanas évektől a sajtóban szokásosnál nagyobb mozgásteret biztosított, hogy az MSZMP-n belül legalább annyira a reformpártibb gazdaságpolitikai, mint a balos agitprop osztályhoz kapcsolódott. Mivel a Figyelő célközönségét nem a tömegek, hanem elsősorban vállalatvezetők, gazdasági szakemberek jelentették, az agitprop csak kivételes esetekben fordított figyelmet az általa amúgyis nehezen értett szaklapra. Meg is fogalmazták, hogy a médiában a Figyelő a tájékoztatók tájékoztatását szolgálja.
Más oldalról a Figyelő gyakran támaszkodott a gazdaságpolitikai osztály, vagy a kormányon belül főleg az Országos Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium vezetőinek támogatására, sőt súgásaira. Vargának szakmai és személyes kapcsolatai révén hozzáférése lett a kormány két meghatározó fontosságú szerve, a mindenkori tervhivatali elnök által vezetett Állami Tervbizottság, majd 1980 közepi megalakulásától a Marjai József miniszterelnök-helyettes által vezetett Gazdasági Bizottság anyagaihoz. A kormányzat afféle félpolitikusi funkcióban levő, magas beosztású tagjai a Figyelő rendszeres, sokuk a politikai határokat mininkább feszegető szerzői és interjúalanyai voltak. A hetvenes évek végétől csatlakoztak hozzájuk az akkori fiatal, harminc alatti nemzedék főleg kutatóintézetekben dolgozó tagjai.
1980-ra óriási hangulat és stílusváltozás ment végbe az országban. A súlyos gazdasági egyensúlyi helyzet, ezzel összefüggésben az irányítási és vállalati szervezeti rendszer megreformálásának, majd az állam tulajdonosi és irányító funkciójának szétválasztási igénye pezsgő vitákat hozott. Majd 1981-re a fizetőképesség fenntartása érdekében Marjai előretörése nyugati nyitáshoz (IMF-csatlakozás), egyidejűleg kézi vezérléshez vezetett. Eközben a folyamatokra nagy hatással volt a lengyel válság, a Szolidaritás megjelenése majd a szükségállapot. Az erjedést jelezte Liska licitálásos reformkoncepciójáról a Közgazdaságtudományi Egyetemen 1981-ben rendezett vitasorozat; a fontosabb szereplők véleményét a Figyelő is megjelentette. Sőt, Varga Tardos Mártonnal elment Szentesre, elemzést készíteni a Liska koncepcióján alapuló szentesi modellről. Közvetve összefüggött a pezsgőbbé vált gazdasági-politikai helyzettel, de a HVG megjelenésével is, hogy a Figyelőben – nagyrészt Varga kezdeményezésére – a nyolcvanas évektől megnőtt az interjúk szerepe. Már nem csak vezető politikusok voltak az interjúalanyok, továbbá elkezdődött a kerekasztalbeszélgetések szervezése, s mindezek következtében felélénkült a hozzászólások Fórum rovata. Ezek a műfaji változatosság mellett a nyílt véleményütközés révén tartalmilag is érdekesebbé tették a lapot. A változásokhoz igazodva Varga kezdeményezte egy kisvállalkozóknak szóló tanácsadó rovat létrehozását is.
Álvitáink – becsúszó szerelés Kádár ellen?
1982-83-ra a reformellenes erők ismét kezdtek erőre kapni. Azt a látszatot keltették, mintha egyes közgazdászok az állam gazdaságból való kivonulását, a szétverendőnek minősített nagyvállalatok helyett a kisvállalatok uralmát szeretnék elérni. Erre reagálva írta meg Varga 1983 májusában „Álvitáink” című, talán legnagyobb visszhangot, sőt politikai vihart is kavaró cikkét. Ebben bemutatta, hogy valójában az állam különböző – például az irányító és a tulajdonosi – funkcióinak szétválasztása és a túlcentralizált vállalati szervezeti struktúra racionalizálása van napirenden. S akiknek ez sérti az érdekét, azok valójában senki által nem képviselt, szélsőséges véleményekkel szemben kreálnak vitát, vagyis a tényeket eltorzító, ideologikus támadásról van szó. Vargát ezután szokatlan módon behívatták a párt agitprop osztályára, számbeli fölényükkel is megpróbálva nyomás alá helyezni. Bár állították, hogy igenis vannak az állam gazdaságból való kivonulását követelő közgazdászok, Varga kérését, hogy mutassanak ezt tartalmazó szöveget vagy hangfelvételt, azonban nem tudták teljesíteni. Súlyosabb volt az a vád, hogy a cikk tudatosan, afféle becsúszó szerelésként a következő KB ülés elé volt időzítve, melyen Kádár az állam kivonulását követelőkkel szemben kíván fellépni. Vargának azonban nemhogy Kádár tervezett beszédéről, de a KB üléséról sem volt tudomása, így arra a többször feltett kérdésre sem volt mit válaszolnia, hogy ki tájékoztatta minderről.
Varga már csak a rendszerváltás után, egy Eötvös Pál – a Népszabadság főszerkesztője, a nyolcvanas évek közepén még csak rovatvezetője – által a Kritikának adott interjúból tudta meg, hogy Eötvös éppen Varga cikke megjelenése után pár nappal tett látogatást Berecz Jánosnál, az MSZMP nagyhatalmú ideológiai titkáránál. Beszélgetésük során megszólalt Berecz telefonja, akinek gesztusaiból Eötvös rájött, hogy a vonal másik végén Kádár van, s neki ki kell mennie a szobából. Berecz, miután visszainvitálta, azzal fogadta, hogy olvasta-e a Varga cikkét a Figyelőben. Eötvös azt válaszolta, hogy igen, jó cikk. Mire a Berecz közölte, hogy márpedig meg kellene írni, hogy ez rossz cikk. A Népszabadság szerkesztőségéből csak Eötvös volt itthon, aki alkalmas lett volna e cikk megírására, de ő nem vállalta. Pár napig várta a kirúgását, de végül nem történt semmi. A Figyelőbe érkezett viszont egy Milanovics Szvetozar közgazdász által írt hosszú – olvasói levélként közölt – ellencikk, melyet számos, Vargát támogató írás követett. Milanovics az őt bíráló cikkek egyes, szerinte sértő megfogalmazásai miatt pert indított, s a Figyelőnek a bírósági ítélet alapján – nem kis derültséget keltve – közölnie is kellett, miszerint az a kitétel, hogy Milanovics hozzászólásából megdöbbentő szűklátókörűség sugárzik, sérti a jó hírét.
Varga szerzőként és szerkesztőként is folytatta a piaci viszonyok erősítését, a reform továbbvitelét szorgalmazó cikkek megjelentetését. 1984-től „Vezetés és vállalkozás” címen megújította közel egy évtizeddel korábbi, nagyvállalati vezetőkkel folytatott interjúsorozatát. A kilenc cikkből álló sorozat zárócikkében Varga azt állapította meg, hogy szinte valamennyi vezető a kvalifikált szakemberek anyagi megbecsülése, a teljesítmény elégtelen elismerése miatt aggódott. Senki sem aggódott viszont az éleződő nemzetközi verseny, a világban végbemenő gyors ütemű műszaki fejlődés, a vezetési módszerek átalakulása miatti esetleges piacvesztés miatt. Az ok: a vállalatok nem vállalkozások. Erős az államigazgatási kötődésük, számukra a gazdasági kockázat is az állami szervekkel való viszonyukban, szabályozási vagy ellátási kockázatként jelenik meg. A bukás vagy a piaci leértékelődés lehetőségével a vállalatok nem, vagy alig számolnak. S ez – állapította meg Varga –, az adott magyar gazdasági környezetben nem az ő hibájuk.
A Figyelőben a nyolcvanas évek közepétől folyt az időközben bevezetett – például a kisvállalkozások működését, a vállalati decentralizációt lehetővé tevő – változások tapasztalatainak elemzése, a folyamat lassúságának és gondjainak döntéshozókkal való szembesítése. Folytatódott a reform továbbvitelét szorgalmazók javaslatainak megjelentetése. 1985-87-ben – a kongresszusi élénkítés, az egyensúlyromlás és a felemás változtatások időszakában – azonban ismét felerősödött, hogy a Figyelő – így persze Varga – interjúiban is a kérdések sokkal izgalmasabbak, esetenként tényanyagukban is gazdagabbak voltak, mint a lagymatag, mismásoló, közhelyes válaszok. Az interjúalanyok gyakran elfogadták a diagnózist, de a terápiáról nem volt sok mondani valójuk.
Varga 1985-ben lett a Figyelő főszerkesztője. Helyére csak két évvel később, 1987-ben került új ember, Vértes Csaba. Csaba lelkesedése mellett Gyuri számára fontos szempont volt a IX. kerületi pártbizottsággal kialakított kapcsolat. Garam nyugdíjba vonulása után a pártpolitikai védőernyő meggyengült, ráadásul Varga érzése szerint az agitprop osztállyal kialakult feszültség csökkentését is jól szolgálhatta egy ilyen kapcsolat.
1987-ben a harminc évnyi piros után kék színű lett a Figyelő címlapon szereplő neve, s az addigi ólomszedést korszerű nyomdatechnika váltotta fel. Varga „Megújulás” című cikkben jelezte, hogy a lap a formai megújításon túl új – vállalkozás, pénz és tőkepiac – rovatokkal, vitacikkekekkel, a gazdaságpolitikai döntéshozatal hátterének és különböző eszmeáramlatainak bemutatásával tartalmilag is hozzá kíván járulni a hazai szellemi élet demokratizmusának erősödéséhez. A viták valóban élénkebbé, a reformjavaslatok konkrétabbá váltak, s a lap mininkább a kapitalista gazdaság intézményrendszerét és mechanizmusát tükröző nyelvezetet – tőzsde, tőkeáramlás, monetáris politika – használt egy valójában még központilag tervezett rendszerben.
Ez az időszak politikailag is többarcú volt. Az 1985 óta hatalmon levő Gorbacsov beindította a peresztrojkát és a glasznosztyot, s Gyuri is – akit 1987 nyarán egyhónapos pártiskolára küldtek Moszkvába – megtapasztalta a légkör óriási változását. Az előadások érdekesek voltak, s mindenről nyíltan lehetett beszélni, kérdezni. Gyuri ugyanis korábban ahhoz szokott, hogy a szovjetek őt alapból revizionistának tekintik, s jelzik, hogy szerintük magyar barátaik rossz úton járnak. Ősszel cikket is írt friss tapasztalatairól, azzal a következtetéssel, hogy a reformideológia kialakulása után a gyakorlati megvalósítás következik, ami polarizálja az álláspontokat és kiélezi az ellentéteket. Ugyanakkor úgy vélte, hogy mivel a szovjet vezetés kimondta, hogy radikális reformok nélkül a gazdaság és a társadalom is válságba kerülne, a peresztrojkának nincs ésszerű alternatívája. Nekem – egy testvérlapunk vendégeként – hasonló élményeim voltak. Szemben néhány sokat tapasztalt kollégámmal, akik a magyar pártvezetés jelentős részének akkori hangulatához hasonlóan úgy vélték, „láttunk már karón varjút” – vagyis Gorbacsovot csak átmeneti figurának gondolták –, azzal meggyőződéssel jöttem haza egy hetes moszkvai tátogatásomról, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott.
Bizonytalan volt a magyar belpolitikai helyzet is. Nem volt világos, hogy az 1987 június végén hivatalba lépett új miniszterelnök, Grósz Károly – aki balos, de elődjénél dinamikusabb vezető hírében állt –, továbbá a kidolgozás alatt levő „kibontakozási program” konkrét tartalma végülis milyen irányba viszi a gazdasági és politikai folyamatokat. A Figyelő számos cikkében mutatott rá, hogy még nem következett be a szükséges és igért gazdasági fordulat, s állt ki a politikai reformok szükségessége mellett. A reformpárti politikusok – Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Német Miklós – visszatérő szereplői voltak a lapnak.
1987-re a Pénzügykutató vezetésével „Fordulat és reform” címen nagy hatású elemzés készült a magyar gazdaság helyzetéről és a változtatás lehetőségeiről. Az anyagról több szakmai, sőt pártfórumon is vita folyt, s a Figyelő szeretett volna összefoglalót megjelentetni az egyik szerző tollából. A párt gazdaságpolitikai osztálya – amellyel a téma politikailag kényes jellege miatt Varga egyeztetést érzett szükségesnek – azonban folyamatosan türelmet kért, s a zöld jelzés a lap többszöri sürgetése ellenére is elmaradt. Végül 1987 júniusában a Közgazdasági Szemle közölt egy rövidített anyagot, kiegészítve az MSZMP KB mellett működő tanácsadó bizottság állásfoglalásával. A publikálásról így a Figyelő lemaradt, de az anyag szerzői és fontosabb gondolatai folyamatosan megjelentek a lapban.
1988 február közepén „A miértek és a hogyanok” címmel a Figyelő közölt egy általam készített vitaindítót, melynek alapállása szerint reformgondolatok már vannak, reformszándék is létezik, a kiérlelt és átfogó reformprogram és reformpolitika azonban még hiányzik. A cím pedig arra utalt, hogy elemezni kell az eddigi reformfolyamat kifulladásának okait, meghatározni pedig nemcsak a vonzó célokat, de elérésük eszközeit és módszereit is szükséges lenne. A vita lezárásaként még a pártértekezlet előtt kerekasztal-beszélgetést szerveztünk, melynek fő megállapítása a liberalizáció és a szigorú pénzpolitika összekapcsolásának szükségessége volt. Ez a következő másfél év gazdaságpolitikájának fő vonalát jelentette, s a Figyelőben folyamatosan jelentek meg az ennek mikéntjét és kockázatait – például, hogy a kormány valóban képes-e a szigorú pénzpolitika megvalósítására – kifejtő cikkek. Gyuri kerekasztalbeszélgetést szervezett a nyilvánosság és a reform kapcsolatáról is.
Jóindulatú rendőrségi vizsgálat
1988 februárjában a Figyelőben megjelent a rendőrség, mivel – állítólag az egyik miniszterhelyettes hivatalból történt feljelentése alapján –, a „Dollárbörze magyar módra” című cikk egy titkos eljárást hozott nyilvánosságra. Nevezetesen, hogy a borsodi kohászati vállalatok egy titkos kormányzati döntés alapján az exportjuk után befolyt konvertibilis deviza egy részét – a központi deviza- és importgazdálkodás előírásait megsértve, kettős árfolyam kialakulásának veszélyét előidézve – eladhatták a szövetkezeti iparnak, ami sajátos bújtatott mentőövet biztosított a kohászatnak. Amikor a rendőrség bejelentkezett, Varga első dolga volt, hogy összes ehhez kapcsolódó kéziratot elsüllyessze, tudniillik azokon rajta voltak nemcsak a szerzők, hanem a lektorok nevei is, márpedig őket nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni. A kihallgatások során Varga jelezte, hogy a dollárbörze rendszere teljesen ellentétes a devizakódex előírásaival. A rendőrtiszt erre közölte: „Javaslom Varga elvtárs, hogy ezt ne jelentse ki, mert akkor önt feljelentési kötelezettség terhelné, vagyis ezt ne vegyük jegyzőkönyvbe.” A rendőrök tehát tették a kötelességüket, de egyáltalán nem voltak ellenségesek. Az eljárást egyébként hivatalosan soha nem zárták le, csak a májusi pártértekezlet után annak már nem lett folytatása.
Az 1988. májusi pártértekezlet után Grósz Károly, az MSZMP új főtitkára egyik nyilatkozatában a Figyelőt is „pártlapnak” minősítette. Ez nemcsak vagyonjogot – a Figyelő valóban az MSZMP tulajdonában álló Hírlapkiadó Vállalathoz tatozott –, hanem pártpolitikai elkötelezettséget is feltételező deklaráció volt. Varga e nyilvános bejelentést követően főszerkesztőként levélben tájékoztatta a párt agitációs és propaganda osztályának vezetőjét a szerkesztőség állásfoglalásáról, így többek között arról, hogy „a lap támogatja a párt reformpolitikáját, de nem fogadja el kritikátlanul a Központi Bizottság gazdaságpolitikai döntéseit”.
A májusi pártértekezlet után a Figyelő vezető szerepet játszott a gazdasági reformok támogatásában, megvitatásában és megértetésében, de figyelme kiterjedt a politikai viszonyokra is. Megjelentette a különféle kormányzati szervek reformanyagait, a reformközgazdászok javaslatait, majd ezekről kerekasztalbeszélgetést szervezett a különböző új típusú szervezetekkel, benne a pártokkal. Közölte a különféle pártok gazdasági programjait is. A rendszerváltás hajnalának felfokozott légkörében igyekezett tudósítani a legkülönbözőbb politikai – persze főleg gazdasággal is összefüggő – eseményekről, amit megkönnyített, hogy az ezekben résztvevők nagy részével még a „civil” időkből jó viszony alakult ki.
Varga alapállása szerint mindenekelőtt az ország, nem pedig az egyes pártok, politikai érdekcsoportok érdekeit kell szem előtt tartani. Ami konkrétan az esetleges, mindenkit maga alá temető pénzügyi összeomlás elkerülését jelentette. 1989 szeptember elején – tehát még az MSZMP-időszakban, a kerekasztal-tárgyalások befejeződése előtt – cikket írt arról, hogy az ellenzéki össztűz alatt álló kormánytól, amely már a hatalmi versengés startvonalán áll, nem várható el, hogy népszerűtlen intézkedéseket hozzon. Azonban egy felelős kormánytól mégsem fogadható el ez a magatartás. A gazdasági válság nagy fájdalmakkal járó kezelésére egy legitim, és a politikai válságot menedzselni képes, minél előbb létrehozandó koalíciós kormányzat vállalkozhat, s ebben az ellenzéki pártokat sem terheli kisebb felelősség, mint a kormányt. Egy héttel később pedig már a különféle gazdasági programok összevetése alapján azt állapította meg, hogy miközben látszólag teljes egyetértés van a piacgazdaság megteremtésében, annak konkrét tartalma gyakran idelogikus, nem foglalkozik a magyar adottságokkal, civilizációs hagyományokkal, nem érzékeli, hogy a világban nagyon sokféle piacgazdaság létezik. Negyedszázaddal későbbről visszatekintve Gyuri úgy látta, hogy a magyar közgazdász-társadalom 1968 óta érezhető reformpártiság szerinti megosztottsága ebben az időszakban már kezdte átadni helyét a pártok szerintinek, a gazdasági racionalitást itt-ott már elkezdte felülírni a pártérdek.
Varga – és az általa vezetett Figyelő – a rendszerváltás időszakában nem volt pártelkötelezett. Lényegében folytatta hagyományos reformvonalát, a piacgazdasági viszonyok megteremtésének igénylését, természetesen a rendszerváltással folyamatosan változó körülményekhez igazodva, így például a privatizációval is összekapcsolva. Igyekezett reálisan felmérni a mindekori kormány mozgásterét és az azzal való élés minőségét, egyaránt elismerve és kritizálva a Németh-, majd az Antall- és a Horn-kormány tevékenységét, bemutatva a kormányokon belüli politikai és szakmai vitákat, a bátor és következetlen lépéseket. Nem változott az sem, hogy az egyes kormányokon belül főleg a Pénzügyminisztérium – és egy ideig a tervhivatali alapokra is építő Állami Vagyonügynökség – volt a piacgazdasági átalakulás motorja, s ezzel a Figyelő „súgója”. Rabár és Kupa, majd Békesi és Bokros nézetei visszatérően helyet kaptak a lapban, ami azonban összekapcsolódott az általuk képviselt elvek következetlen alkalmazásának bírálatával, a mozgásterüket behatároló miniszterelnöki magatartás kritikai elemzésével. A taxisblokád után Rabár egy Vargának adott interjúban vállalta el nyilvánosan, hogy – szakmai és politikai meggyőződésére hallgatva – valódi politikai felhatalmazás nélkül állapodott meg fontos részletekről partnereivel.
Varga 1991-ben az egyik aláírója volt annak a pénzügyi szakemberek által az országgyűlési képviselőknek írt levélnek, melyet, a Surányi menesztése utáni jegybankelnök-választás előtt küldtek el, hangsúlyozva a jövendő elnök politikai függetlensége és szakmai hozzáértése fontosságát. Mint ismeretes, akkor Bod Péter Ákos lett az MNB elnöke. 1994 júliusában, tehát már a Horn kormány időszakában Varga egy cikkében elítélőleg írt arról, hogy a kormány már az első pillanatban erőszakoskodva próbálja kimozdítani pozíciójából a jegybank vezetőjét. Úgy vélte, hogy bár Bod Péter Ákos MNB-elnöki legitimitása nem kérdőjelezhető meg, szakmailag azonban az Antall-kormány gazdaságpolitikájának kritikátlan támogatása miatt ő is felelős az ország súlyos pénzügyi helyzetéért. Varga Bod önkéntes lemondásának szükségességét sugallta, mely aztán pár hónap múlva be is következett. Varga hangsúlyozottan nem pártpolitikai, hanem szakmai alapon ítélkezett, amit jól jellemzett Békesi László pénzügyminiszter 1995 eleji drámai lemondása kapcsán írt, s tartalmi szempontból a miniszter koncepciójával egyetértő cikkének címe: „Kardjába dőlt, vagy lökték?”.
Varga – bár ő maga többnyire nem foglalt egyértelműen állást –, különböző interjúiban visszatérően felvetette az adósságkönnyítés problematikáját. Ezt azonban szinte minden interjúalanya számos ok miatt reménytelennek, egyoldalú magyar kérelemként pedig öngyilkos megoldásnak minősítette. 1993 szeptember végén Soros György először neki beszélt nyilvánosan egy ezzel kapcsolatos korábbi tervéről. Igaz, csak az interjú végén, Vargát már az ajtó felé kisérve. Ez az első szabad választás előkészítő szakaszában, a múlt és a jövő folyamatosságának megszakítását szolgálta volna oly módon, hogy Magyarország szabadon választott kormánya kötelezettséget vállalt volna ugyan az addig felgyülemlett külföldi adósságok kamatainak és törlesztőrészleteinek fizetésére, de csak az ésszerű lehetőségek határáig. Az újonnan felvett hitelek adósságszolgálata mindenképpen előnyt élvezett volna a korábbi rendszer által felvett hitelek adósságszolgálatával szemben. Akkor – Soros szerint – volt egy történelmi pillanat, amikor a hitelezők készek lettek volna bizonyos ésszerű engedményre, ezt a lehetőséget azonban elszalasztották. A tervről Antall József és Tardos Márton tudott. Soros szerint azonban Antall tudva, hogy a szabaddemokraták egy ilyen terv esetleges elfogadtatására gondolnak, azt kiadta a Financial Times-nak. Soros ekkor az egész elgondolást azonnal visszavonta, mert ilyen kényes kérdésről a hitelezőkkel és a külföldi kormányokkal csak zárt ajtók mögött lehet tárgyalni. Soros utólag is dühös tűnt a történtek miatt, de Vargának már nem volt módja arra, hogy visszakérdezzen, valóban volt-e realitása a tervnek.
Varga a privatizáció esetében a különböző ingyenes megoldásokkal szemben a pénzért történő magánosítás mellett állt ki, miközben ellenezte az állami többségi tulajdon széles körű megtartását. Hangsúlyozta, hogy ingatag egyensúlyi helyzetben nagyon kockázatos az élénkítő gazdaságpolitika. 1994 elején úgy értékelte, hogy az akkor még hivatalban levő Antall-kormány sok időt vesztegetett el ideológiai indíttatású politikai ügyekre, miközben nem tisztázta az állam szerepét és funkcióját a piacgazdaságba való átmenet időszakában. Így történhetett meg, hogy az állam túlsúlya megmaradt ott, ahol vissza kellett volna vonulnia, miközben egy sor helyen hiányzott a hatékony állami cselekvés. A kormány gazdaságpolitikája, különösen a költségvetési és a monetáris politika összehangolatlan és laza lett. Varga következtetése szerint a választások után hivatalba lépő kormány nem kerülheti el a gazdaságpolitikai fordulatot. Majd egy interjúban Varga kimondatta Szabó Iván pénzügyminiszterrel: „a költségvetés igazi bűnbeesése 1992-ben kezdődött, amikor (…) állampapír-kibocsátással igyekezett betömni az egyre duzzadó hiányt, mégpedig úgy, hogy az MNB segédletével mesterségesen lenyomták a kamatlábakat.” Tanulságképpen Szabó mindenekelőtt a lágyszívűségtől óvta utódját.
Beépülés a külső intézményekbe
Varga igyekezett beépülni a gazdasági élet különböző intézményeibe. Az 1990. évi választások után többek között Kopátsy Sándorral együtt elfogadta Matolcsy György – aki akkor a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára volt – „zsebkabinetjének” tanácsadói posztját. Tanácsadói munkaköréről a Figyelőben sem tudtunk, de jó kapcsolatukról igen, amikor időnként cikkötleteket adott információira hivatkozva. Varga úgy vélte, hogy a „Fordulat és reform” egyik szerzőjeként és szerkesztőjeként, a rendszerváltás előtt számos vitatható, de újszerű gondolatot tartalmazó Figyelő-cikk szerzőjeként Matolcsy jó irányba terelheti a gazdasági kérdések iránt nem eléggé fogékony Antall politikáját. Hamarosan kiderült azonban a számára, hogy Kopátsy és az ő javaslatait Matolcsy nem építi be az általa előkészített kormányzati előterjesztésekbe, melyeket ráadásul a kormányüléseken rendszeresen visszadobtak. Lassan az is világossá vált a számára, hogy Matolcsy Rabár pénzügyminisztériumának konkurenseként igyekszik fellépni, ezért Kopátsyval együtt lemondott bizottsági tagságáról. Matolcsy ezt tudomásul vette, de azt kérte, hogy távozásukat tartsák titokban. Ez megtették.
Vargát 1991 júliusában beválasztották a K&H Bank igazgatóságába. Számomra ez furcsa volt, mivel úgy éreztem egy gazdasági lap vezetői posztjával igazából akkor sem összeegyeztethető egy ilyen poszt, ha újságíróként nem foglalkozik a bank konkrét ügyeivel. Később, amikor engem javasoltak egy másik bank igazgatóságába, többek között ezért sem mondtam igent a felkérésre.
A rendszerváltás keretében a média tulajdonlása is napirendre került. 1990 tavaszán a Figyelő „Álláspontunk a sajtóvitában” címen cikket közölt, melyben leszögezte, hogy mivel a lap nem pártálláspontot képvisel, ezért a párt tulajdonlásnak politikai indítéka nincs, s gesztus lenne, ha az MSZP vagyonkezelője lemondana a Figyelő tulajdonjogáról. Varga azt szerette volna, ha a privatizáció keretében angolszász kézbe kerül a Figyelő. Kapcsolatrendszere is ilyen irányú volt, s azt a Wall Street Journaltól kezdve a Financial Timesig igyekezett is mozgásba hozni. Korábban, még 1988-ban, amikor a Business Week megkereste az amerikai követséget, hogy szeretnének indítani egy magyar nyelvű lapot, az amerikai követség az általuk jól ismert, az első amerikai ösztöndíjasok között számontartott, munkaebédek vagy -reggelik keretében számukra gyakran előadást tartó Vargát javasolta, s Gyuri el is fogadta azt. Majd Bush elnök magyarországi látogatása után Whitehead külügyminiszterhelyettes javaslatára Varga a Magyar Amerikai Vállalkozási Alap egyik igazgatója lett. Azt pedig csak jó másfél évtizeddel később, amikor a Figyelő után Róna Péter munkatársa lett, derült ki a számára, hogy Róna cége az ő tudta nélkül keményen dolgozott azon, hogy a Wall Street Journal beszálljon a Figyelőbe. Akkor látta azokat a leveleket is, amelyeket Rónáék küldözgettek a Wall Street Journalnak a Figyelőről, amelyek szuperlatívuszokban beszéltek a munkatársak színvonaláról és tudásáról. Az angolszászok érdeklődése azonban szinte egyik percről a másikra megszakadt, holott addig némelyikük nagyon komolyan foglalkozott a lap megvásárlásának gondolatával. Varga szerint lehetséges, hogy ennek háttérben valamilyen nemzetközi piacfelosztás állt. A franciák a régió nagy részében gazdasági lapot vettek vagy alapítottak, a németek politikai médiumokat, az angolszászok pedig kiszorultak.
Végül 1990 november 27-én megalakult a Figyelő Rt, melyben a francia többségű Eurexpansion- (később Expansion) -csoport 45 százalékban, a fokozatosan holding-jellegű céggé alakuló Hírlapkiadó Vállalat 40 százalékban és a Figyelő Alapítvány (melyet a franciák hoztak létre a dolgozók számára) 15 százalékban volt tulajdonos. A tárgyalások közben a Princz Gábor féle Postabank is jelentkezett vételi szándékkal, de lemaradt.
A rendszerváltás a Figyelő szerkesztőségének egységét is fokozatosan megbontotta. Nem a politikai nézetek különbsége volt a meghatározó, hanem az a tény, hogy a lap új, valóban piaci környezetbe került, irányítása többszereplőssé vált. A tulajdonosoknak és a kiadónak is sajátos érdekei voltak, a szerkesztőség, illetve a főszerkesztő a gazdaságossággal összefüggő kérdésekben – megcélzott olvasókör, elérendő példányszám, gazdaságossági, ezen belül létszámkérdések, egyeztetési kényszerbe került. Emellett a szerkesztőség új tagjainak egy része a Figyelő hagyományaitól eltérően már nem a lapot, hanem saját karrierjét tekintette elsődlegesnek.
A francia tulajdonossal viszonylag jó volt az együttműködés, értékrendje nem volt ellentétes Vargáéval. Bár a tulajdonos lánya egy időre operatív szerepet is kapott, ötleteivel – például a fotók elhelyezésével kapcsolatban – együtt lehetett élni. A Figyelő Rt. elnöke Vince Mátyás, a HVG korábbi, alapító főszerkesztője lett. A szerkesztőségben inkább csak sejteni lehetett, hogy két dudás nehezen fér el egy csárdában, de Varga abszolút hazai pályán volt, Vince pedig sokáig visszafogott maradt. Varga visszaemlékezése szerint akkor romlott meg a viszonya Vincével, amikor kiderült, hogy elkötelezte magát a Világgazdaságnál is, majd annak kettéválása után a Napi Gazdaságnál. Gyuri ekkor elmondása szerint választásra szólította fel Matyit, aki nem a Figyelőt, hanem a Napi Gazdaságot választotta. Addigra a helyzet valóban tarthatatlanná vált. Például az egyik szerkesztőségi értekezleten Vince elnökként hosszasan és meglehetősen arrogánsan beszélt arról, hogy a munkatársak szüntessenek meg minden, más médiumnak történő maszekolást, majd utána félrevont, hogy nem tudnék-e a Napi Gazdaságnak néhány cikk megírásával besegíteni. Természetesen visszautasítottam.
A Figyelőben az időközben elhunyt Follinus János főszerkesztőhelyettes helyét az egyik legtekintélyesebb külpolitikai újságíró, Gömöri Endre töltötte be, majd – Gyuri által később már felidézhetetlen okokból – a fiatal, dinamikus és törekvő Krecz Tibor lett a felelős szerkesztő. Változások történtek a kiadóban is, az azt vezető Vass Évával főleg a következő tulajdonos érkezése után éleződött ki Gyuri kapcsolata.
Szomorú távozás
1994 szeptemberében az Expansion csoporttól a holland VNU vette meg a Figyelő részvényeinek többégét, majd a dolgozói tulajdonhányadot birtokló Figyelő alapítvány részvényeinek megvásárlásával kizárólagos tulajdonossá vált. Az új tulajdonos a példányszám markáns emelése érdekében látványos és radikális formai változásokat, leegyszerűsítve „magazinosítást” igényelt. Ez nyilvánvalóan a Figyelő addigi elemző jellegénél sokkal populárisabb tartalmat feltételezett. A kiadó és Varga közötti viszony egyre feszültebbé vált. A szerkesztőség jelentős része Gyurit támogatta, de néhány új ember a kiadóval értett egyet. Vargát érdemben be se vonták az új layout tervezésébe, létszámcsökkentésre kényszerítették, sőt igyekeztek kikapcsolni a szerkesztésből is. Ez a szerkesztőség új irodába költözése után fizikai elszigetelést is jelentett. A szerkesztőség költözése előtti nap délutánján – látva Gyuri teljes tehetetlenségét – megérlelődött bennem a döntés, innen most már tényleg mennem kell.
1995 októberében – amikor én Gyurinak is köszönhetően éppen Amerikában voltam – Varga ezt a lépést meg is tette. Számára a legutolsó cseppet a pohárban az impresszum tudta nélküli megváltoztatása jelentette. Addigra – bár még nem teljesen biztosan – de megvolt az új munkahelye. Rendkívüli szerkesztőségi ülést hívott össze, ahol – a számára is megrázó értekezleten – drámai hangulat fogadta távozásának bejelentését. Lengyel László ezt megtudva egyoldalas cikket írt a Figyelőnek „Varga főszerkesztő úr” címen, melyben a főszerkesztő és lapja méltatása után leírta: „A megszokott és szeretett Figyelőnek most vége. A főszerkesztő nem ment bele életműve lerombolásába. Nyugodt, megfontolt szaklapját tudta és engedelme nélkül gazdasági bulvárlappá tarkították. Érthető, hogy ehhez nem kíván asszisztálni. Inkább elhagyja azt a lapot, amely nélküle és csapata nélkül valószínűleg holt vizekre ér.” A Figyelő immár gyakorlatilag Varga nélküli vezetése – a maga szempontjából érthető módon – nem volt hajlandó a cikket közölni, mely így az összehasonlíthatatlanul olvasottabb Népszabadságban jelent meg október végén. Erről Gyuri is csak Tardos Márton telefonjából szerzett tudomást, aki csak annyit mondott: „Egyetértek.”
A Figyelő vezetése nagyon ideges lett, s Gömörin – akivel Gyuri évtizedes jó viszonyt ápolt – keresztül azt kérték, hogy ne nyilatkozzon más lapnak. Gyuri ezt – utólag már megbánva – de nagyvonalúan megígérte. S pár nap múlva, november 2-án Figyelőben megjelent Varga saját lemondásáról szóló búcsúlevele. „Most, hogy a Figyelőtől eltávozom, köszönetet mondok mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben olvasóként és vagy szerzőként írásaikkal, tanácsaikkal és bíráló észrevételeikkel támogatták a munkámat.” Közel 40 évnyi figyelős múlt után megdöbbentően rövid szöveg. De nem sokkal hosszabb a Figyelő „Távozik a főszerkesztő” című szerkesztőségi cikke sem: „Dr. Varga György saját kezdeményezésére 1995. november elsejétől megválik a Figyelő főszerkesztői posztjától, és távozik a Figyelő Rt.-től is. A távozó főszerkesztő végigjárta a szerkesztőségi hierarchia valamennyi lépcsőfokát, és 1985-ben ő követte főszerkesztői székben dr. Garam Józsefet. A 100 százalékos részvénytulajdonos, holland VNU, a kiadó menedzsmentje és dr. Varga György között felfogásbeli eltérés alakult ki a Figyelő arculatváltását meghatározó koncepcióról.” És még néhány, további sikereket kívánó mondat. A Figyelő ridegen udvarias írása jól jellemezte az ellenséges viszonyt. A szétesés, illetve a megrázkódtatás nagyságát pedig jelzi, hogy a Figyelő 1995 januári impresszumában szerepelő szerkesztők, illetve újságírók közel fele másfél évvel később már nemszerepelt a listán (miközben természetesen új nevek is megjelentek). A későbbiekben a Figyelőnek – egészen a 2017. évi szégyenletes, szélsőjobboldali vonalvezetést jelentő tulajdonosváltásig, majd 2022. évi megszűnéséig – voltak hullámvölgyei, de kiváló, múltjához méltó időszakai is.
Varga a lemondása után két évtizeddel azzal magyarázta a lemondásához vezető folyamatot. hogy a francia tulajdonost koncepcionálisan közelebb érezte magához. Nekik, ha voltak is életidegen ötleteik, azok kezelhetőek voltak, s nem akartak a létszámon változtatni. A VNU megjelenésével mindez megváltozott. Varga a Figyelőt a hollandok megjelenése után is elsősorban egy szellemi műhelynek tekintette, míg a hollandok fő gondja az volt, hogy a munkatársak termelékenysége nem elég magas. Ennek a vitának az egyik csúcspontja épp velem volt kapcsolatos. A hollandok képviselője egy táblán elkezdte fölírni a neveket Vargának, hogy ki napi hány sort írt, s amikor a nevemnél a pénteki naphoz jutottak, az valahogy üresen maradt. És akkor megkérdezte, hogy mit csinál Karsai Gábor pénteken. Mire Varga indulatosan azt válaszolta, hogy gondolkodik. Gyuri részéről akár megtiszteltetésnek is tekinthettem volna ezt a választ. Valójában azonban arról volt szó, hogy a dokumentáció, amiből a hollandok dolgoztak, nemcsak a szerkesztett cikkeket nem tartalmazta, de azokat az interjúkat sem, ahol a kérdező neve nem a cikk alján, hanem az elején volt, márpedig azokkal együtt bőven jutott volna anyag péntekre is. Ez kiderülhetett volna, ha Varga nem egyedül akart volna taktikázni, hanem jobban bevonta volna a szerkesztőség néhány tagját a vitás kérdések hátterének megismerésébe, megoldásába. Gyuri azonban utólag is mindenekelőtt elvi kérdésnek tekintette a polémiát, persze részben az is volt. Mivel a későbbiekben többször is felidézte riposztját, nyilvánvalóan büszke volt arra. Ugyanakkor minden bizonnyal történt olyan elbocsátás is, ami visszagondolva szinte biztosan a hibás és egyoldalú statisztika alapján történt.
1995 ősz elején Róna Péter megkereste Vargát azzal, hogy meghívná a magántőke-befektető Első Magyar Alap igazgatóságába. Gyuri egy hét haladékot kért, mert ugyan már nem volt maradása a Figyelőnél, de tisztáznia kellett a Magyar Amerikai Vállalkozási Alappal – ahol addig igazgatósági tag volt –, hogy nem összeférhetetlen-e, hogy a két cég ugyanazon a piacon dolgozik. A jóváhagyás után megkérdezte Rónát, hogy lehetséges lenne-e operatív munkát is végző személyként csatlakoznia. Így lett Varga az Első Magyar Alapot működtető Róna és Társai Rt. egyik igazgatója.
Varga számára ez teljesen új helyzet volt. Hiszen az újságíráson kívül ugyan sok minden mást is csinált, de az mind a statisztikával vagy a makroökonómiával volt kapcsolatban. A KSH, a Gazdaságkutató Intézet vagy az OMFB egyaránt a makro világról, nem pedig a mikro gazdaságról, a piaci döntésekről szólt. Belépésekor egy hét szabadságot kért Rónától azzal, hogy most a hóna alá csap két tankönyvet, és elkezdi megtanulni a befektetési technikákat, s azokat a számítási módszereket, amelyek alapján egy befektető dönt. Róna jót nevetett, és mondta, hogy hát persze. Vargának tényleg az alapoknál kellett kezdeni, amihez – több mint 60 éves volt már ekkor – bátorságot korábbi amerikai tanulmányaiból merített. Először a vállalati mérleget tanulta meg, egy tapasztalt könyvelővel mentek végig minden soron, hogy mi mit jelent. Rengeteget tanult, de ezt a szakmát saját maga szerint nem tanulta meg igazán. Ugyanakkor az is kiderült a számára, hogy bár lehet nézni a mérleget, lehet kalkulációkat, szép prognózisokat csinálni, de egy kockázati tőkés alapvetően az emberbe, a feltalálóba vagy a cég vezetőjébe fektet be.
Varga nyugdíjba vonulása után sem szakadt el az újságírástól. Főleg, ha valamiért dühös lett, akkor ült le cikket írni például az innovációról. Vagy telefonált be például Bolgár György műsorába a Klubrádióba.
2025 júniusában 93 éves korában hunyt el. Már 90 felé közeledett, amikor még szinte úgy nézett ki, mint ötven évvel korábban, amikor megismertem. Nem őszült, nem kopaszodott, pocakja sem volt, s szellemileg is naprakész, minden iránt érdeklődő maradt. Hosszú, boldog házassága után még egy hasonló, mintegy évtizedes élettársi kapcsolat is megadatott a számára.
