Szeptember 19-én 95 éves korában, otthonában meghalt Sajdik Ferenc karikaturista. A MÚOSZ tiszteletbeli tagja, a Karikaturista Szakosztály tagja volt. Temetéséről később tudunk hírt adni.
Ez az írás idén tavasszal az utolsó kiállításának megnyitóján hangzott el a Váci Tragor Ignác Múzeumban.
Sajdik Ferencet mindenki ismeri. A gyerekek, – sőt már a szüleik is – a Pompom-meséiből, a Nagy Hohoho történeteiből, az idősebbek az egykori Ludas Matyiból, és talán olyan is van még, aki a Rádióújságból. Tőle tudjuk azt is, hogy miért szeressük a távfűtést, vagy hogyan vásároljunk bontott csirkét.
Az Iparrajziskolából kikerülve – ez a mai Kis képző – hamarosan a Rádióújsághoz került, ahonnan tíz év után elhívták a Ludas Matyihoz. Úgy tudom, hogy az ifjú Sajdiknak feltételei is voltak, mégpedig az, hogy nem kell kötelező penzumként politikai karikatúrákat rajzolnia. Sajdik tehát Iván és Joe-ból fel volt mentve, a Közértet és a Patyolatot sem kellett ceruzavégre tűznie. Mindig békés ember volt, talán ez volt hosszú élete titka.
Hunor és Magor – Sajdik Ferenc
Pedig a karikatúra kritikai műfaj, tükröt mutat az embereknek, hogy észrevegyék, mennyire nevetségesek bizonyos helyzetekben, bizonyos tulajdonságaikban, cselekedeteikben. Olyan tükröt, amely úgy nagyítja fel ezeket az esendőségeket, hogy érzékelteti, kiemeli, hogy az milyen komikus – vagy milyen tragikomikus. Karinthy óta tudjuk, és a humorban tevékenykedőként valljuk is, hogy álhumor nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest.
Ebből egyenesen az következik, hogy a jó karikaturista nem torzít, hanem egy az egyben mutatja be az embert, olyannak, amilyen és ha valakinek még nem nevetséges, hogy mégis karikatúra legyen, csavar egyet rajta, hogy ezt a tükörképet még élesebben lássuk. Sajdiknál az egyik ilyen csavar az állatvilág. Ahogyan Aesopus állatmeséitől La Fonaine-en keresztül Lázár Ervinig vagy Csukás Istvánig sokan, Sajdik is sokszor az állatokon mutatja meg az emberek bosszantó vagy mulattató, de mindenképpen nevetséges vonásait. Mindezt nagyon-nagyon kedves rajzokon.
Az állat és ember viselkedésének különbségei nem mindig az ember javára dőlnek el: az elefánt nagyobb, a kígyó hosszabb, a mókus fürgébb, a páva tarkább, a kenguru jobban ugrik, a veréb jobban repül, a majom viccesebb – vagy éppen fordítva: a farkas vérszomjasabb, a medve nehézkesebb, a lajhár lustább, a veréb szürkébb, a csokoládétól elhízott, kövér varjú pedig nem repül. Ebből persze még nem következik, hogy elég csak egy emberre gondolni, vagy egy kis jelenetre, állatokkal behelyettesíteni, és máris kész a karikatúra. Vagyis ettől még vicc lehet, de karikatúra csak avatott kezektől lesz, amilyen keze Sajdik Ferencnek is van. Sajdik állatai akkor is emberek, ha állatok.
Egy viccet könnyű elmesélni, (bár vannak, akik még azt is el tudják rontani) – egy karikatúrát – én ezt vallom – nem szabad, nem lehet elmesélni. Ha egy Sajdik karikatúrát próbálnék elmesélni, hogy például két ló beszélget, és azt mondja az egyik… Szóval ez nem elmesélhető, mert ott kellene kezdeni, hogy hogy néz ki az egyik ló, (a kanca), milyen arckifejezéssel bámul, miközben mit csinál zavarában a bal lábával a másik, (a csődör), milyen madarak repkednek az égen, mit bámul a kerítés mellett a zsoké, mert ezek mind hozzátartoznak a karikatúrához, ahogyan a dal szövege is a dallammal együtt élvezhető. De elképzelhetünk-e egy olyan éttermet, ahol a főszakács nem főz, csak felolvassa a vendégeknek a receptet…? Sajdik karikatúráin nem csak a poént nézzük, hanem élvezzük az ízét is, elkalandozunk a rajzon, egyenként megcsodáljuk lovait, madarait, virágait, házait, városait is. Hát ez a különbség a vicc és a karikatúra között.
A karikatúra tehát egy különleges kifejezésmód, grafikus publicisztika (ahogy Andrassew mondta egyszer Tettamantiról: graficista). A jó karikaturista nem viccel – ő, ha mosolyt fakasztóan is, de komolyan gondolja, hogy szatirikus képeivel alakíthatja az emberek gondolkodását, cselekedeteit.
Visszatérve életvonalához, most már múlt időben kell folytatnom: Sajdik a Ludas Matyi – az egyetlen szatirikus újság – megszűnése után sem pihent meg, festett, kisplasztikákat készített, új könyvei jelentek meg, legutóbb Petőfiről rajzolt, pár éve fejezett be egy újabb rajzfilmsorozatot. Vácon pedig állandó kiállítása is van. Ez már maga a halhatatlanság!
Idén volt 95. Nem csak egy kitűnő karikaturistát, de állítom, hogy a világ egyik legkedvesebb emberét tekinthettem barátomnak.
Rengeteg díjat tudhatott magáénak, többek között a Munkácsy Mihály-díjat, Magyarország Érdemes Művésze díjat, Budapest díszpolgára címet, Prima Primissima díjat, Kossuth-díjat, Hazám-díjat, Magyar Örökség díjat, Vác Díszpolgára címet, Dunakeszi díszpolgára címet, és a Nemzet Művésze címet.
Szerző: Halász Géza
