Gábor György vallásfilozófus legutóbbi Facebook-bejegyzésében Victor Klemperer nyomán elemzi azt a folyamatot és módszert, ahogy a hatalom – Magyarországon a NER – lépésről lépésre kisajátította és a maga szolgálatába állította a nyelvet. Posztja példákkal alátámasztva annyira pontosan leírja ezt, hogy érdemesnek tartjuk teljes egészében megosztani olvasóinkkal.
Az Orbán-rezsim nemcsak az alkotmány újraradírozásával volt elfoglalva, nemcsak az intézményeket gyarmatosította, nemcsak az ország vagyonát családiasította: mindez belépő volt a hatalomgyakorlás legperverzebb szintjére: a nyelv meghódítására.
Mert ha a valóság kiszámíthatatlanul viselkedik, ha a tények makacs dolgok, ha az események nem kérnek a propagandából, akkor a beszédet kell kisajátítani. Nem a világot kell irányítani, hanem azt, hogyan nevezzük el.
A legordenárébb hazugságok helyett a rendszer új szavakat talál ki. Eufemizmusokat, becézgető formákat, erkölcsi jelmezeket. A nyelv megszépítő hatása alá von mindent, ami más körülmények között büntetőjogi kategória lenne. Victor Klemperer szerint a diktatúrák nemcsak a törvényt, de a nyelvet is bűntárssá teszik. És a szavak egy idő után önmaguktól is képesek hazudni.
Luxizás – a bűnszövetkezetben elkövetett és állami rangra emelt bűnözés kicsinyitő képzője. Régi világokban ezt úgy nevezték: fosztogatás, lopás, korrupció, hűtlen kezelés, gazdasági bűnözés. Ha azonban manapság valaki a közösből milliárdokat visz ki magáncélra, offshore-alapítványokba, kastélyokba, helikopterekbe, luxusjachtokba, egyéb közpénzszublimált luxuscikkekbe, az a hatalom nyelvén nem fosztogat, nem rabol, nem bűnszövetkezik, csak luxizik. Egy kedélyes kis becéző ige, van benne valami játékosság, valami életöröm. Olyan, mint amikor a kamasz meglép a családi autóval, vagy a macska ellop egy falat sonkát. A luxizás már-már életstílus, karakterjegy: a sikeres ember nyelve. Nagymama szülnapi tortájának tetejére helyezett apró finomság, amit már a spájzban lelop róla az ünnepelt. Csakhogy itt a spájz maga a nemzeti vagyon. Aki pedig nem luxizik, az nem ért a világhoz: ő a lúzer.
Békepártiság – az egyoldalú szent igazság. A kormány újbeszélül „békepártinak” becézgeti saját magát, és ez önmagában elegendő ahhoz, hogy minden más álláspont automatikusan háborúpártivá minősüljön. A logika zártsága hibátlan: ha a kormány békét akar, akkor aki nem ért vele egyet, nyilván háborút óhajt. Kérdések, árnyalatok, történelmi tapasztalatok itt szóba sem jöhetnek. Békeidőben ezek csak zavarják a kommunikációs rendet. Itt a nyelv nem a gondolatok cseréjének eszköze, hanem a vitán kívüli erkölcsi fölény kinyilvánítása. A „békepárti” nem viselkedés, nem törekvés, nem tárgyalási stratégia – önmeghatározás, amely mindenkit kizár, aki nem ugyanazt szajkózza. Ahogy Orwell írta: „A háború: béke.” S hogy mi a béke, azt ők mondják meg.
Pokoljárás – a volt köztársasági elnök szenvedéstörténete. Amikor Novák Katalin arról beszélt, hogy az elmúlt másfél év számára „pokol volt”, egyszerre sértette meg a keresztény teológiai hagyományt, a közéleti realitást és a józan ítélőképességet. A keresztény kultúrában a pokoljárás megváltó tett. Krisztus alászállása nem önsajnálat, hanem a bűn feletti győzelem. Novák pokoljárása azonban nem alászállás volt, hanem a legközönségesebb lebukás. És nem a bűnt győzte le, hanem a bűn győzte le őt, s tette a hatalom szolgálólányává. Ő volt az, aki a „gyermekvédelem” címkéje alatt politikailag hasznosított pocsék bűnelkövetők fedezéséhez és kimentéséhez járult hozzá. És most, hogy mindez lelepleződött, úgy adja elő, mintha ő maga lenne az áldozat. Ez a típusú „pokol” nem megváltás, hanem önimádatba oltott politikai kármentés. Mintha Júdás könnyezve ecsetelné, milyen lelki teher volt a harminc ezüst, és várná, hogy ezért még karácsonyi különkiadás is készüljön róla.
Gyermekvédelem – a kiüresített fogalom leggusztustalanabb felhasználása. A nyelv itt már nem pusztán manipuláció, hanem tömörített cinizmus. A „gyermekvédelem” fogalma az elmúlt években elvesztette eredeti erkölcsi és jogi tartalmát, és a hatalom ehelyett páncélozott fogalommá alakította, amely mögé bármi elrejthető. A „gyermekvédelem” nem jelent többé gyermekvédelmet, hanem a hatalom önvédelmét, ha a botrány már eléri az intézményi szinteket. Itt a nyelv már nem védelmez, hanem leplez. Nem tisztít, hanem elfed. Miközben állami vezetők a gyermekvédelmi törvény mögé bújva indítanak keresztes hadjáratot a szivárványos hátterű mesekönyvek, melegek, civilek, felvonulók ellen, a tényleges bűncselekményeket elkövetők a politikai és egyházi (!) kapcsolataik védelmét élvezik. Ilyenkor a nyelv elárulja önmagát: a gyermekvédelem itt nem védelmet jelent, hanem fedőnevet.
Klemperer jegyezte meg: „A szavak nem ártatlanok. A szavak háborút nyernek vagy veszítenek.” De ennél is tovább mehetünk. A szavak nemcsak nem ártatlanok, hanem egy idő után öntudatra ébrednek, és helyetted kezdenek gondolkodni. És amikor a hatalom ezt felismeri, akkor nem a gondolkodást tiltja be, hanem a szókészletet írja át. A szabadság nem tűnik el – csak más jelentést kap. A bűn nem szűnik meg – csak becézett lesz. A vita nem tiltott – csak erkölcsi gyanú övezi.
A totalitarizmus nem feltétlenül tankkal jön. Jöhet szlogennel. Vagy becézéssel. Vagy egy kis luxival. Immár nincs szükség totalitárius rendőrállamra. Elég, ha a nyelv rendőrségi szolgálatba lép.
A kérdés csak az, mikor vesszük észre, hogy már nem mi beszélünk, hanem a nyelv beszél helyettünk. Egy olyan nyelven, ami nem a miénk többé.
Kiemelt kép: Gábor György a TV13 2025. június 4-i műsorában (Bánó és Bolgár – 40 perc közélet)