Életének 88. évében, 2025. június 1-jén elhunyt Baracs Dénes Pulitzer-díjas újságíró, a Magyar Távirati Iroda volt tudósítója, számos könyv szerzője – tudatta velünk a szomorú hírt lánya, Judit és felesége, Klára. Szórásos temetése július 1-jén 10.30-kor lesz az Óbudai temetőben.
Baracs Dénes 1937. június 14-én született Budapesten – szűk két hét múlva töltötte volna be 88. életévét. 1953-ban, a bukaresti magyar líceumban érettségizett; 1953 és 1958 között az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult újságírást, 1961-ben az egyetem magyar szakát is elvégezte.
A Szolnok Megyei Néplapnál kezdte újságírói pályafutását 1958-ban, 1960-ban lett az MTI külpolitikai főszerkesztőségének munkatársa, majd turnusvezető szerkesztője, a főszerkesztő első helyettese. Később a Panoráma rovat vezetője volt 2012 végéig. 1969 és 1974 között az MTI pekingi, 1976 és 1981 között párizsi, 1988 és 1992 között brüsszeli, 1992 és 1998 között bukaresti tudósítójaként dolgozott, 1985 és 1988 között az Interpress Magazint szerkesztette.
Tucatnyi könyvet jegyez szerzőként, főbb művei: A pekingi szemüveg (1973), Portugália szegfűvel (1974), A fal mögött: Kína (1975), Virágozzék egy szál virág! (1980), Mitterrand – franciaországi változások (1981), Párizsból nem jelentettem (1983), Tanuld meg újra Kínát! (1984), Társbérlet Párizsban (1986), Teng Hsziao-ping (1987), Csizma a képernyőn (1990), Chansonévek (1998).
Munkássága elismeréseként 1986-ban Rózsa Ferenc-, 1988-ban Magyar Lajos-díjat, 1996-ban Pulitzer-emlékdíjat kapott, 2006-ban átvehette a Magyar Újságírók Országos Szövetségének életműdíját, az Aranytoll-díjat.
M. Lengyel László nekrológja:
A halálhírek általában váratlanul érik az embert. Éppen ezért sokkolók, megdöbbentők, fájdalmasak, nehezen feldolgozhatók. Csak akkor nehezebb a maradó helyzete, ha egyértelmű jelet kap: bizony, erre már fel kell készülni, ez bizony már elkerülhetetlen.
Van ez a kolléga, jóbarát, ember, sokaknak a Baracs, másoknak, a Dénes, megint másoknak egyszerűen a Dini. Én, azt hiszem, középen vagyok. Nekem a Dénes, és ezt most múlt időbe kell tennem. Nehéz, nagyon nehéz, ilyesmihez sem hozzászokni nem tudok, sem természetesnek nem tartom, pedig ez volna a világ rendje.
Dénes egyéniség volt minden szempontból. Hogy a legegyszerűbbet mondjam: soha nem hordott nyakkendőt, de mindig nagyon szép, finom, színben megválasztott sálakat kötött a nyakába és tűrte a kihajtott gallérú inge alá. Egyszer – mert korábban én is szerettem ezt a stílust – így jelentem meg az MTI-ben, de miután többen úgy köszöntöttek, hogy szia Baracs, vagy szia Dénes, többet nem választottam ezt a „nyakkendőt”. Azóta soha nem hordtam így az inget, Dénes elvett tőlem valamit, vagy inkább formált rajtam valamit.
És azok az ingek! Csupa finomság, ízlés, minőség, de soha nem hivalkodás. Mert ilyen volt ő. Egyszerre halk és rekedtes hang, egy sajátos suttogás, csak tartalom volt, csak mondanivaló, és persze mindig az igazság. Csendesen, halkan is lehet megkérdőjelezhetetlenül irányítani. Mert rajta sohasem volt egy egyszerű póló, és sohasem volt elég egy farmer.
Ez az öntudatos, magabiztos szerénység volt az egyik Baracs Dénes. Akkor, amikor a másokhoz való viszonyát, az erőviszonyokat kellett jeleznie. De volt egy másik Baracs Dénes is, amelyet a külvilág, vagyis a szakmán túli közeg számára tartott fenn. Itt Dénes igenis hiú volt, amolyan szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.
Mert két dolgot nem lehet tőle elvitatni: a magabiztos, megélt, első kézből szerzett tudást, amelyért valami hihetetlen kitartással megdolgozott, és a legjobb értelemben vett, átsajátított, magán átfolyatott grafomániáját, amelyből a közlési vágya fakadt.
Baracs Dénes így sohasem egy volt a szürkék hegedűsei közül, amilyenek az MTI legjobb külpolitikai újságírói közül is sokan voltak. Ő név lett, minőség lett, akkor is, ha ma már ez a nagyközönségnek semmit sem jelent. A fal mögött: Kína az egyik legjobb könyv a maga kategóriájában. És Dénesnek legalább féltucat ilyen könyve van! Ő valóban kilépett az akármennyire zseniális, de mégis csak névtelen MTI-tudósítók, külpolitikusok sorából.
Író lett, igazi életművel. És hogy ezt az életművet ma csak nagyon kevesen tudják a maga helyén értékelni, az igazán nem az ő hibája. Ő valóban az érdeklődő, a világot, annak folyamatait megérteni akaró, gondolkodó, szuverén közönségnek írt. Hogy ez a közönség mára megcsappant, arról nem tehet.
Igen, vannak személyes élményeim. Csak egyet említek. Szántó Andris, az MTI akkor legnagyobb hatású, fiatal újságírója valahogy megszervezte, hogy Dénes és a másik óriás Dénes, vagyis Polgár Dénes (velünk, „ifjú titánokkal”) tartson külpolitikai fórumot valamilyen szegedi rendezvényen. Ennek mentén persze sokat sétáltunk, beszélgettünk, Gabi és Klári, Polgár és Baracs felesége is ott volt. Akkor megnyílt egy kapu. Akkor megérintettük egymás lelkét. Onnantól barátok is lehettünk volna. Csakhogy hónapok, talán csak napok múlva engem elszólított Moszkva, Dénes is csinálta a maga dolgát. Maradt a tisztelet, az odafigyelés, maradt az a kapocs, amelynek révén mostanában, évtizedekkel később újra közelebb sodródtunk és összekapaszkodtunk a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának – amelyet van tisztem elnökölni – rendezvényein. Dénes, amíg tehette, az egyik legfigyelmesebb, legérdeklődőbb tagunk volt.
Nyugodjék békében. Én biztosan nem fogom, nem tudom felejteni. A személyiségem részévé vált.
