A március 14-én tartott megemlékezés három szónoka Baranyi Krisztina, a IX. kerület polgármestere, Zoltán Gábor író és Vicsek Ferenc újságíró, a MÚOSZ alelnöke volt. A tavaly április 16-án felavatott emlékjelnél elhangzott beszédeket az alábbiakban közöljük.
BARANYI KRISZTINA
Tisztelt megjelentek, kedves megemlékezők,
a IX. kerületiek nevében köszönöm, hogy eljöttek ma ide.
Szeretném megköszönni a Nácizmus Üldözöttei Országos Egyesületének és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, hogy megszervezték ezt a megemlékezést.
A Magyar Sajtó Napja alkalmából a vészkorszak alatt a közeli horthyligeti táborba internált, majd onnan haláltáborokba hurcolt újságírókra emlékezünk.
Bár a budapesti zsidóság többsége elkerülte a náci gázkamrákat, de Horthyligeten keresztül a fővárosból is több száz újságírót, írót és ügyvédet deportáltak.
Nyilván nem véletlenül vadászott a fasiszta hatalom külön a vezető humán értelmiségiekre. Akik akkor már sok éve jogfosztott, kisemmizett, üldözött polgárai voltak az országnak, de még így is veszélyt jelentettek a zsarnokságra.
A diktatúráknak üresfejű alattvalókra van szükségük. Akiknek nem tudják elvenni az eszét, azt elhallgattatják erőszakkal. Jobb esetben elüldözik, rosszabb esetben meggyilkolják.
A náci diktatúra pedig köztudottan a legrosszabb eset volt. Horthyliget áldozatainak ezért nemcsak emléke, hanem tanulsága is van.
Ahol a hatalom gyűlöletpropagandát folytat származás, vallás, bőrszín vagy szexuális orientáció alapján, ott a nácizmus szelleme terjeng.
Ahol újságírók, jogvédők, civil szervezetek kerülnek célkeresztbe, ahol jogegyenlőséget követelő demonstrációt tiltanak be, ott diktatúra épül.
Náci szellemben épülő diktatúrával szemben az ellenállás mindannyiunk morális felelőssége.
De aki úgy gondol magára, mint akinek esze is van, annak történetesen önös érdeke is.
Mert előbb vagy utóbb, de egész biztosan rá is sor kerül.
Emlékezzünk kegyelettel a mártírokra, és dolgozzunk azon, hogy tragikus történetüknek ne legyen semmilyen aktualitása.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
ZOLTÁN GÁBOR
Nem mondom, hogy nem értem, ami történt. Hogy zsidónak minősülő budapesti újságírókat és más értelmiségieket negyvennégy tavaszán összeszedtek, és elvittek Horthyligetre. Értem, mit jelent az, hogy „minősül”: függetlenül attól, hogy az egyén minek tartja magát, kereszténynek vagy zsidónak, hogy tagja-e valamilyen egyháznak vagy hitetlen, tekintet nélkül arra, hogy mennyire azonosul a magyar nemzettel, hogy netán a magyar a nyelv kifinomult használatát tekinti-e hivatásának, legszentebb ügyének, csak az számít, hogy a nagyszüleit megkeresztelték-e, hogy van-e arról papír. Azt is tökéletesen értem, miért kezdtek német licenc alapján harci repülőgépeket gyártani a Csepel-szigeten, értem, hogy a brit és amerikai légierő miért nem küldte bombázóit Magyarország iparának és közlekedésének elpusztítására egészen 1944 márciusáig, valamint azt, hogy ennek a kíméletnek miért lett vége a német bevonulás és a Sztójay-kormány beiktatása után. Hogy aztán a repülőgépgyár részleges lerombolása után miért vittek Horthyligetre zsidókat, az is érthető: ha újabb bombatámadás éri a Csepel-szigetet, végezzenek azokkal a zsidókkal a nyugati szövetségesek bombái, és mindenesetre addig is szenvedjenek.
Érthető, hogy a nagyvárosban élő, szellemi munkát végző embereket kiváltságosoknak állítja be a hagyományos falusi életmódot példaszerűnek deklaráló ideológia, és hogy az ilyen élősködőket alkalomadtán meghempergeti a vidék sarában. Érthető, hogy egyes újságírók hasznot akarnak húzni abból, hogy ők nem zsidók, és nemcsak örömmel látják, hogy pályatársaik egy része, a zsidó újságírók, eltűnnek a pályáról, és hogy ezt listázással, feljelentéssel még elő is segítik, érthető, hiszen ki ne érezné, hogy képességeihez képest túl kevés babér jut neki, hát így biztosan több jut majd. Ha kevesebb az eszkimó, több fóka jut a megmaradtaknak, ahogy Madách Imre szemléletesen felvázolta. Ide tartozik, hogy az egyik Horthyligetre deportált írástudó németre fordította Az ember tragédiáját. Küldetésének tekintette, hogy megismertesse a világgal Madách drámáját, és más magyar alapműveket. Mohácsi Jenőnek hívták, ő is elfoglalt egy helyet a magyar ég alatt, amely helyre mások tartottak igényt. Tudható, hogy a különféle kamarák által évről évre szorították ki értelmiségi és művész konkurenseiket a talajgyökér szellemi hajtásai, tudható, hogy az 1944 áprilisában internált újságírók még az év elején is kamarai tagok voltak, de Gáspár Jenő nevű kollégájuk lajstromba foglalta a nevüket: zsidók lévén nem írhatnak többé Magyarországon újságot, és érthető, hogy ez a lista arra is jó volt, hogy a pályatársakat ne csak a hasábokról tűntessék el, hanem a flaszterról, és általában a magyar földről is. Érthető, hogy aki úgy érez, úgy gondolkodik, mint egy ilyen kamarai tisztségviselő, abban nincs se kímélet, se hála. Teljes mértékben érthető, hogy az említett Gáspár Jenő sajtókamarai főtitkár, egyúttal a Singer és Wolfner kiadó vezérigazgatója elégedetten veszi tudomásul, hogy elhurcolják és a pusztulásba küldik a Singer és Wolfner tulajdonosát, a nagyszerű festőművészt, Farkas Istvánt. Semmi érthetetlen nincs abban, hogy ezeknek a keresztény nemzeti újságíróknak nem volt elég a tudat, hogy zsidó pályatársaik cikkeit soha többé nem nyomtatják újságlapokra, látni is akarták, ahogy a polgári létből kitaszítva, megalázottan sínylődnek, érthető, hogy utánuk mentek Horthyligetre, és kamera elé sorakoztatták a nagy presztízsű fővárosi lapok munkatársait, hogy aztán a fotókkal a nemzeti olvasóközönség kárörömét táplálják.
Érthető, hogy a háború után a túlélők nem kis része a szükségszerűen eljövendő osztály nélküli társadalomban vélte megtalálni a biztosítékot, hogy ilyen deportálások többé ne fordulhassanak elő. Sajnos a kommunizmus nem csökkentette, hanem fokozta az antiszemitizmust. A kommunisták a jövő felé fordultak, és spongyát borítottak a múltra. Később remélni lehetett, hogy a széles tömegek nyomorának enyhítése, a jólét kiiktatja a társadalmakból a gyűlöletet, és a múlt feltárása, bevallása is ígéretes módszernek tűnt. Egy darabig úgy hihettük, hogy ezek a módszerek működnek – sajnos, most ez sem látszik annyira biztosnak. Persze ha a demokratikus berendezkedés nem nyújt garanciát a zsidóellenesség ellen, lehet megint a diktátorokhoz folyamodni, tőlük remélni védelmet. Hát nem tudom.
VICSEK FERENC
Tisztelt Emlékezők!
Mivel első pillantásra semmi köze mindannak a mai Magyarországhoz, ami 81 éve történt Budapesten, illetve Csepelen, lényegében tehát Magyarországon, ezért nem fogok arról beszélni, hogy az 1944. március 19-i német megszállást követően, a főként értelmiségi (író, újságíró, orvos, ügyvéd stb.) vagy jelentős gazdasági, illetve politikai befolyással rendelkező zsidók egy részét már márciusban és áprilisban őrizetbe vették. Az őrizetesek általában a Szabolcs utcai vagy a Rökk Szilárd utcai gyűjtőtáborokba kerültek, majd többségüket kényszermunkatáborokba internálták Kistarcsára és ide, a közeli Csepel-szigetre. Ugye ezért vagyunk itt. De azért nem fogok erről beszélni, mert az emlékhely előkészítése kapcsán a történetet többnyire megismerhettük.
Illetve, mivel semmi köze mindannak a mai Magyarországhoz, ami 81 éve történt Budapesten, illetve Csepelen, de lényegében Magyarországon, ezért nem fogok arról se beszélni, hogy mennyire voltak konkrétak azok a vádak, amelyek alapján a halálba küldték a csepeli gyűjtőtáborba összegyűjtött zsidókat. Nem azért nem fogok erről beszélni, mert nyilvánvalóan egyáltalán nem voltak konkrétak a vádak velük szemben, hanem azért, mert arról szeretnék beszélni már végre, ami ma van Magyarországon.
De ezt azért idecitálom: Annak idején a Pester Lloyd szerkesztője arról értekezett, hogy az „1944. március 19-én, nagy belpolitikai földrengéssel, lecsapott a végzet az évszázados bűnökkel terhelt zsidó sajtóra. Egy csapásra elnémultak. Megszűnt a lélekmérgezés, erkölcsi fertőzés, nyíltabb vagy burkoltabb lazítás, sorok közti fülbesúgás és VITAMIN-adagolás lehetősége”.
Ez az a kódolt nyelv, amit annak idején minden antiszemita jól értett, ez mai füllel egyrészt nevetséges, ha a szavak eredeti értelmét vesszük, másrészt förtelmes dráma, ha azt nézzük, hogy mit is takart valójában. Na, de tényleg, a zsidó vitamin volt a nyilasok baja? És miféle erkölcsi fertőzés? Most a sziporkázó dilettantizmussal megalkotott képzavarról nem is beszélve: sorok közti fülbe súgás, hát olyan nincs… sorok között talán volt elrejtett üzenet… az ellen akartak fellépni? A sorok közötti üzenet volt a halálos ítélt oka? Ne becsüljük le, konkrétumnak látszó állítások voltak ezek. Lélekmérgezés, erkölcsi fertő, nyíltabb vagy burkoltabb lázítás. Mivel ennek az egésznek semmi köze a mai Magyarországhoz, ezért persze minek is beszéljek róla, hiszen ez nem egy történész konferencia. Csak, ahogy haladok előre a szövegben, egyre jobban elbizonytalanodom.
Bármilyen képtelenül hangzik is, azért ez megtörtént. Egykori kollégáimat burkoltan megfogalmazott véleményükért küldték a halálba. Illetve, dehogy azért, amit csináltak. Hanem csak azért, mert zsidók voltak, és újságot írtak, vagy ügyvédek voltak, vagy művészek, és akkor rájuk már genetikai alapon kiszabható volt a büntetés. Nem folytatom, mert megígértem, hogy erről a fasisztoid rendszerről nem fogok beszélni.
Van azonban egy mondat abban a tudósításban, amely engem átvezetett a mába. Úgy fogalmaz a szerző, hogy amikor a „hatóságok a bombázott gyárvidékekre internálták a zsidó sajtó utolsó mohikánjait, számos más zsidóval együtt, akkor úgy gondolkoztak, hogy nekik, mint az angol–szovjet győzelemre spekuláló, és ezt ÁRULÁSSAL IS ELŐSEGÍTENI AKARÓ ZSIDÓSÁG élharcos gárdájának elsősorban itt a helye”.
Vagyis voltak, akik az angol–szovjet győzelemre spekuláltak, és ezt a várható győzelmet akár árulással sem átallották segíteni. Persze nem vizsgálta senki, hogy volt-e valóban büntetőjogilag megállapítható hazaárulás, elég volt zsidónak lenni.
Mivel ennek az egésznek, ami 81 éve történt Budapesten, illetve Csepelen, lényegében tehát Magyarországon, szinte semmi köze a mai Magyarországhoz, ezért inkább arról beszélek, hogy 2025 februárjának végén bejelentette a parlamenti kétharmad vezető pártjának frakciószóvivője, hogy kezdeményezni fogják államtitkár kinevezését az Amerikából Magyarországra küldött pénzek felderítésére. Azzal érvelt Kocsis Máté, hogy a magyarországi – szerintük – álcivil szervezetekhez, médiafelületekhez, aktivistákhoz és politikai aktorokhoz érkezett források feltárásának eljött az ideje. A frakcióvezető azonban nem állna meg itt, mert azt mondja: miután az amerikai pénzek megszűntek, de a brüsszeliek nem, ez a harc nem ért véget, csak az ellenfél székhelye átkerült egy másik kontinensre.
Háborúban vagyunk, illetve vannak ők. Most ne firtassuk, hogy ezt a háborút azzal a szövetséggel vívják, amelynek tagjai vagyunk. Vagyis önmagunkkal háborúzunk. Lépjünk túl ezen. A lényeg, hogy aki bírálja ezt a tudathasadásos politikát, és a hazai demokrácia védelméhez netán demokratikus államtól kapott támogatást, akkor ezzel ő a harcban álló haza harci képességét gyengítette, idegen érdeket szolgált, a nemzeti szuverenitás sérült általa. Az eljárás neve, teli rüszttel – ezt mondta a kormányfő.
A MÚOSZ külön állásfoglalásban lépett fel a szakma védelmében. Azt írták: „Megbotránkozva figyeli a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) a független sajtó ellen indított újabb támadást. Felhívjuk a magyar képviselők és a kormány figyelmét: nem az újságírók ellehetetlenítésére kaptak a választóktól felhatalmazást, hanem a sajtószabadság, a sokszínű tájékoztatás feltételeinek biztosítására.” Azért fogalmazott így a MÚOSZ, mert Kocsis Máté szavai legjobb indulattal is félreérthetőek voltak. Azt mondta: „Eljött az ideje annak, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, ami történelmi pillanat. Ez nem egy pártpolitikai kérdés, hiszen mégiscsak az ország szuverenitása a tét… Gátlástalan beavatkozási kísérlettel szemben gátlástalanul kell védekezni.”
Ezúton tisztelettel megkérem a kormányt, ne legyen gátlástalan. Már csak azért sem, mert az Alaptörvény – éppen a nemzeti szuverenitás védelmében – is garantálja és a szabad választások elengedhetetlen feltételének tekinti az eltérő vélemények versenyét, az információkhoz való szabad hozzáférést. Az Európai Unió pedig a csatlakozáskor vállalt kötelezettség, a demokratikus normák betartásának védelmében indított kötelezettségszegési eljárást Magyarországgal szemben a Szuverenitásvédelmi törvény miatt.
A MÚOSZ állásfoglalása határozottan felhívta a politikusok figyelmét arra: a nemzeti szuverenitást nem a törvényes keretek között működő független sajtótól kell félteniük, hanem attól, ha az éppen a hatalomban lévők rossz döntései nyomán sérül a szólásszabadság. Márpedig, ha nem szabad a sajtó, ha nincs kontroll a hatalom felett, akkor nincs demokrácia. A szuverén nemzetnek a kritikus, független sajtó is szerves része. Nemhogy nem ellenség, de a demokrácia alapfeltétele.
Remélem, soha nem születik Magyarországon olyan döntés, hogy valakit azért utasítanak ki az országból, mert a szervilitás-védelmi hivatal szerint nem szerette eléggé az Orbán-kormányt, és ráadásul még kettős állampolgár is volt. Fogalmam sincs, hogy ez miről jutott eszembe.
A kiemelt képen a Zoltán Gábor által említett Mohácsi Jenő.
Fotók: Stépán Virág Anna
