Budapest, 2025. március 13. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) székházában ma adtuk át a hagyományos sajtónapi díjakat.
Az ünnepség ceremóniamestere Gyürke Kata, a MÚOSZ elnökségi tagja volt.
A bevezető-köszöntő beszédet Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke tartotta. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Mit kíván a magyar sajtó?
Tudtátok, hogy hazánkban Petőfi Sándorról nevezték el a legtöbb utcát? Úgy 2800-at. A Pictorial Collective dokumentarista fotós csoport kilenc tagja másfél évig fotózta a Petőfi utcák lakóit, így született meg a Petőfi utcák népe című összeállításuk. A körülöttünk látható képek a mai magyar társadalomról adnak szubjektív látleletet. Mi is ezt tesszük ma, a Magyar Sajtó Napján, amikor az ünnepi hangulat köré felvázoljuk azt a társadalmi közeget, ahol a díjazandó alkotások megszülettek.
Mit kíván a magyar nemzet? – hangzott annak a kiáltványnak a címe, amelyet 1848. március 15-én fogalmaztak meg, majd hirdettek ki a márciusi ifjak – költők, írók, haladó szellemű értelmiségiek. A 12 pont fölött ez állt: legyen béke, szabadság és egyetértés.
Mi lenne, ha mi itt és most, a magyar sajtó ünnepén ugyanezt kívánnánk: legyen béke – legalább az országban. Legyen szabadság a véleménynyilvánításban, ne váljon gyanússá az az újságíró, aki éppen a hatalom visszaéléseiről ír tényfeltáró cikket. És legyen egyetértés legalább abban, hogy mindenkinek joga van véleménye szabad kifejtéséhez. Attól senki nem lesz hazaáruló, ha másként látja az országot, mint a hatalmon lévők, vagy a hatalomból élők. De Magyarországon most nincs belső béke. A hatalom szinte állandó harci lázban tartja az országot, ellenségeket kreál a saját polgáraiból. Most, 2025-ben, Magyarországon a független média lett az aktuális ellenség. Az itt dolgozók ellen folytatnak lejárató kampányt, megfélemlítő akciókat. Nem véletlen, hogy két hete a független sajtó meghatározó képviselői ezen a helyen fogadtak el egy közös nyilatkozatot, amelyben hitet tettek a sajtószabadság mellett. A nyilatkozathoz azóta már több mint 200-an csatlakoztak, s csatlakoznak ma is. Hogy ez nem túl nagy szám? Szerintem sem. A szabad sajtó védelme ennél nagyobb támogatást érdemelne.
Magyarországon csak látszólagos a szabadság. Elvileg létezik, törvények is garantálják. A gyakorlatban azonban a hatalom fondorlatos módon próbálja korlátozni polgárainak szólásszabadságát. Újabban már alaptörvényben rögzítenék, hogy a közrendre veszélyt jelentő kettős állampolgárok magyar állampolgárságát akár fel is függeszthetnék. Hogy ki veszélyezteti a közrendet, a közbiztonságot? A hatalom visszaéléseit leleplező oknyomozó újságírók? A közpénzek herdálását bemutató oknyomozók? Ki fogja ezt eldönteni? Bíróságok? Vagy az egyre nagyobb hatalmat követelő Szuverenitásvédelmi Hivatal, amelynek már a puszta létét is figyelmeztetésnek szánták: a független sajtó gondolja meg alaposan, mit kockáztat, ha nem igazodik a hatalom elvárásaihoz. Az igazodás elmaradt, a hivatal beindult: szerkesztőségeket pécézett ki a szuverenitásvédelem jól hangzó, ámde nehezen értelmezhető fogalma mögé bújva. A szuverenitás Magyarországon egy mindent elfedő, mindenre ráhúzható gumi fogalommá vált, amivel úgy lehet visszaélni, ahogyan csak nem szégyelli a hatalom. És nem szégyelli. Gátlástalanul pécéz ki kisebbségeket, próbál elhallgattatni kritikus hangokat. Lehet, hogy a jövőben a hatalom visszaéléseit leleplező újságíró is közveszélyt okozónak minősülhet?! A szó veszélyes fegyver…
Legyen egyetértés! – hangzott a harmadik kívánság 1848-ban a 12 pont alcímében. Jó lenne, ugye? Jó lenne, ha nem az acsarkodás, gyűlölködés hatná át az országot, hanem az értelmes vita, a véleménykülönbségek tolerálása, a másik békén hagyása. Ám Magyarországon ettől egyre messzebb kerülünk. És nem látni, mi lesz a központból vezérelt uszítás vége. A közmédiából manipulált hírek áradata zúdul ránk, az ellenfelet ellenségnek kiáltja ki a propaganda. Ebből nem lesz belső béke, nem lesz egyetértés, nem lesz virágzó ország, öntudatos, jól élő polgárokkal.
A három alapfeltétel után Petőfiék 12 pontban fogalmazták meg, hogy abban a korban mit tartottak fontosnak egy szuverén ország létezéséhez. Ennek 1. pontja: Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. 2025-ben sem kívánhatunk ennél többet – hagyják békén a független sajtót, ne akadályozzák információk elhallgatásával, újságírók kitiltásával a szabad, sokszínű tájékoztatást. Mert ez is cenzúra, magyar módra. Mi ma azért jöttünk össze, hogy egy kicsit ünnepeljünk. Büszkék legyünk azon kollégáinkra, akik még ilyen körülmények között is nagyot alkottak. Igen, gratulálunk a kiemelkedő teljesítményhez. Nem könnyű néha ellenségnek, néha hazaárulónak kikiáltva, megtorlással fenyegetve megőrizni a normalitást, azaz tájékoztatni, legjobb tudásunk, képességünk szerint. Némi pátosszal ma azt mondhatjuk, korunk hősei az ÚJSÁGIRÓK. A valódi ÚJSÁGÍRÓK. Csupa nagybetűvel. A mai sajtónapi ünnepségen őket ünnepeljük. Szerencsére sokan vannak. Gratulálunk minden ma díjazott kollégánknak!
A MÚOSZ az esemény ünnepi szónokának Szentpéteri Nagy Richárd politológust kérte fel. Ő fejből tartotta meg hosszú Kölcsey-, Petőfi-, Ady-, József Attila-idézetekkel teletűzdelt, mintegy tízperces beszédét.
Szerinte 1848. március 15. öröksége kissé vitatott, és nem véletlen, hogy a kormány az idei ünnep szlogenjéül Kölcsey 1833-as, Emléklapra című epigrammájának záró szavait, a „négy szócskát” választotta: A haza minden előtt. Nem túl fantáziadús választás – mondta –, hiszen volt egy köztársasági elnök, aki regnálása tíz éve alatt állandóan ezt a négy szót mondogatta, a miniszterelnök is gyakran emlegeti, és lépten-nyomon ezzel a négy szóval találkozunk. Természetesen ettől ez még igaz. Benne foglaltatik minden, amiért élni érdemes, és amiért voltaképpen meghalni is érdemes. Maga Kölcsey is azt állította, hogy sohasem tudta megérteni azokat, akik világpolgárnak nevezték magukat.
Az Isten, haza, család hármasa nem lehet a keresztény ember hármasa, de az igaz, hogy az istenség, az emberiség és a haza olyasfajta egységet alkot, amelynek elemei nem választhatók szét. Az emberiség szeretetéből könnyen vezethető le a haza szeretete, és erre 1848. március 15-re emlékezve érdemes felhívni a figyelmet.
Magyarnak lenni nem áldás és nem átok, hanem sors, vállalás, küldetés.
1848. március 15-én megszületett a nemzet. Nemcsak Magyarországon, hanem máshol is 1848-ban. Más kérdés, hogy a magyar nacionalista célok nem valósultak meg, nem úgy, mint más országok nacionalista céljai. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, más szóval polgárháború, valóban tragikus volt nemzetünk történetében. Ráadásul a céljait nem érte el. Nemcsak akkor, később sem. 1848-ban semmilyen forradalom nem volt sikeres. De más nemzetek esetében valamennyi nacionalista elképzelés megvalósult a 19. század végéig – a magyar nem. És amikorra a függetlenség megvalósult, addigra már csak az egykori ország területének egyharmadán, nem szólva egyéb tragédiákról.
Bármennyire tragikus volt is a forradalom és szabadságharc kimenetele, március 15. mégis fényes nap, mert ott volt a hazaszeretet és a szabadság érzete. Amit mi is mindig érzünk, amikor eljön ez a nap. Minden március 15-e különös levegőt áraszt, és ez a szél elhozza a szabadság érzetét a legkisebb faluba is.
Nem mintha megvalósultak volna ezek a célok. A cenzúrát csak rövid időre törölték el – a kossuthi kormányzat újra bevezette, még Táncsicstól is megtagadták a lapalapítás jogát.
El kell gondolkodnunk ’48 vitatott örökségéről.
Szabadságszerető nép vagyunk, éppúgy, mint az összes többi nép a világon, de nekünk ki kell vívnunk a szabadságunkat. A nemzet összetartása és a szabadság szeretete – ez 1848. március 15. két fő üzenete.
Sajtónapi ünnepségünk minden évben lehetőséget ad arra, hogy díjakat, kitüntetéseket adjunk át kiváló újságíróinknak. A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáinknak életművük elismeréseként Aranytollat adományoz. Egy 2021-es módosítás után az Aranytoll Életmű-díj nevet kapta ez a kitüntetés. A díjat minden évben a Magyar Sajtó Napján adjuk át az Aranytoll Bizottság javaslata és a szövetség elnökségének közös döntése alapján. Idén 29 ajánlás érkezett, közülük ma öten vehették át a díjat.
Az Aranytoll Életmű-díjakat Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke és Szále László, az Aranytoll Bizottság elnöke adta át.
Aranytoll Életmű-díjban részesültek:
- Bubryák István
- Kaiser Ottó
- R. Hahn Veronika
- Széchenyi Ágnes
- Szunyogh Szabolcs
Minden díjazottat egy pályatársa méltatott. Tanács István laudációját Gyürke Kata olvasta fel. A méltatásokat az alábbiakban olvashatják.
BUBRYÁK ISTVÁN televíziós újságíró, dokumentumfilmes, oktató
Bubryák István termékeny, de mégis derékba tört pályája összefonódott a magyarországi regionális televíziózás felemelkedésével és tönkretételével. 1977-ben került a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójába. 1997 és 2000 között ő volt a stúdió vezetője. Tanított a szegedi egyetem média szakán. 78 évesen jelenleg is dolgozik: filmeket készít, és filmklubot vezet Szegeden.
Regionális televíziózás 1976 és 2011 – két hatalmi centralizáció között – létezett Magyarországon. Virágkorát az 1980-90-es években élte. A vidéket járó forgatócsoportok napi szinten ismerték meg a helyi folyamatokat, politikai, gazdasági és kulturális szereplőket. Bubryák Istvánnak ez lett az önmegvalósító műfaja: az igényes, képben, történetben, gondolatban gazdag dokumentumfilm.
A rendszerváltás után a köztelevízióban dúló vadkapitalista gazdasági viszonyok és politikai csaták fokozatosan ellehetetlenítették a régiós újságírást. A városi és regionális médiaműhelyek felszámolása vagy politikai elfoglalása pedig jelentősen hozzájárult a helyi identitás és autonómia elsorvadásához.
Bubryák István, miután 2000-ben – nem önszántából – elhagyta a Szegedi Körzeti Stúdiót, rátalált egy szűk útra: a történelmi dokumentumfilmre. Készített filmet a vészkorszak előszelét hordozó tragikus szegedi Hamlet-előadásról, a Kasztner-vonatról, a bori rézbányáról, ahol Radnóti munkaszolgálatos volt. Sorozatot szentelt a rendszerváltás után elsorvadt és szétlopott szegedi gyárak emlékezetének. Számos megrendítő filmje megnyitható személyes Wikipédia-oldaláról. Kései filmjeit kevesen látták, noha ingyen a helyi televíziók rendelkezésére bocsátotta őket.
Tanács István, a volt Népszabadság volt tudósítója
KAISER OTTÓ
Kaiser Ottó a magyar fotográfia meghatározó alkotója és a szakmai közélet egyik legaktívabb formálója. Szülővárosa, Pápa egyik fotográfiai műtermében tanulta meg a szakma alapjait és a türelmet meg az alázatot már jó fél évszázada.
Aztán a fővárosban vetette meg a lábát, és dolgozott fotóriporterként a Magyar Ifjúságnál, tagja volt a Képes 7 legendás csapatának. A vadászpilótákat a Top Gun magazinnál fotózta. A szabad égbolt meghódítása őt is vonzotta mint sárkányrepülőt. Az sem volt veszélytelen hivatás, hát még mások fotóanyagainak és szövegeinek szerkesztése! Ám Kaiser Ottó ebben is gyorsan megtalálta a helyét. Egy ideig szerkesztette a Magyar Hírlap és az egykori Népszabadság hétvégi magazinjait.
Fotószakmai mérföldkőként tartjuk számon a Fotóriporter című periodika megjelenését, amelynek alapítói között volt.
Élete következő periódusában rendszeresen dolgozott színházi és filmes produkcióknak, és stúdiófotózási megbízásokat vállalt, mert abban is otthonosan mozgott. Első önálló könyves megbízását 2001-ben kapta meg. Innentől az életét az utazások, fotózások, könyvírás és szerkesztés teszi ki. Könnyebb felsorolni, melyik országban nem járt még. De igazi szenvedélye a Kárpát-medence kulturális örökségének képes és szöveges bemutatása.
Fényképezett rengeteg műemléket, a Balatont, borospincéket, Horvátországot, Provence-t és a határtalan irodalmat is. Utóbbiról, a külföldön élő magyar írókról, költőkről három gyönyörű, hiánypótló albumot is készített. A Petőfi Irodalmi Múzeum önálló gyűjteményként őrzi az általa lefényképezett írók, költők portréit.
2021 óta a Bridgeman Images kulturális ügynökséggel van exkluzív szerződése. Legutóbbi „műve” pedig a Magyarország 365 fotópályázat életre hívása és irányítása immár több mint hat éve. Tavaly pedig végre napvilágot látott a saját fotográfiai munkásságát bemutató Fényben-árnyékban című kötete is. Most pedig a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, a Magyar Örökség-díj, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, a Szőts István-díj és a Balogh Rudolf-díj mellé nyerte el az Aranytoll Életmű-díjat.
Keleti Éva, a MÚOSZ tiszteletbeli elnöke és Szarka Klára fotótörténész
R. HAHN VERONIKA
R. Hahn Veronikát – akit mély meggyőződéssel ajánlottam a MÚOSZ elismerésére – elsősorban nem saját sajtóbeli működésem révén ismerem. Az elmúlt években sokszor találkoztam Veronika írásaival, és örömmel olvastam sokféle témát felölelő és mindig olvasmányos cikkeit.
Veronika, aki az ELTÉ-n több szakon is szerzett diplomát, a hetvenes évek elejétől a Magyar Rádióban a német szekció munkatársaként, majd a műsorexport részleg vezetőjeként dolgozott. Férje angliai kiküldetésekor két fiával együtt Veronika is Londonba költözött. 1991 őszén lett a Népszabadság, majd a lap szétzúzása után, 2017 elejétől a Népszava tudósítója.
Férje 2021 őszén bekövetkezett halála után is változatlan lendülettel folytatta – immáron három évtizeden is átnyúló – tudósítói munkáját. Egykori lapszerkesztőként számomra mindig feltűnik tudósításainak sokszínűsége, precizitása, hitelessége. Pontosan ráérez azokra a brit vonatkozású témákra – illessék bár azok a politika, a gazdaság, a kultúra vagy akár a sport világát –, amelyek az adott időszakban a közvéleményt foglalkoztatják. Írásai tényszerűek, adatai megbízhatóak.
A kétezres években, amikor magam is több évet töltöttem Londonban, személyesen is meggyőződhettem nem mindennapi emberi kvalitásairól: segítőkészségéről, műveltségéről. Itt kell megemlíteni, hogy a tudományokban és gazdasági téren kivételes eredményeket felmutató szülei emlékére alapítványt hozott létre, amely minden évben pénzdíjjal segíti az ókortudományban, illetve az idegenforgalomban jeleskedő fiatalokat. Meggyőződésem: a több mint öt évtizedes magas színvonalú rádiós és újságírói tevékenységével kiérdemelt mostani elismerést R. Hahn Veronika személyében olyan elsőrangú újságíró kapja, aki a sajtó ifjabb nemzedéke elé mind szakmailag, mind emberileg példaképként állítható.
Hirschler András gazdasági diplomata, fordító, webszerkesztő
SZÉCHENYI ÁGNES
Széchenyi Ágnes többszörösen is megérdemli az Aranytoll Életmű-díjat. Pályája elején az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozott, ahol a kulturális újságírás sok műfajában kamatoztatta tehetségét, írt jegyzeteket, kritikát, közreadta és csoportosította a Kovács András Két választás Magyarországon című, ikonikus filmjére küldött nyolcszáz észrevételt, s amikor egy hónapra kiment Párizsba és Londonba, Fejtő Ferenccel az élen felkereste a Nyugaton élő magyar írók, irodalmárok, művészek színe-javát. A minőségi újságírás erényeit és leleményességét gyakran érvényesítette későbbi, egyre szélesebb sodrású tudományos-kutatói pályáján. „Weöres, a Sándor” – egyik könyvének ez a fejezetcíme, benne például ilyen fordulattal: „Weöres ezzel a merítőhálóval kifoghatatlan”, érzékletes és olvasmányos képével elegáns, de háríthatatlan mélyütést mérve az ultramarxista filozófus-esztéta Weöres-kritikájára. Tanulmányaiban, esszéiben Széchenyi Ágnes mindig megkülönböztetett figyelmet fordított a sajtóra, tudhatjuk tőle például azt, hogy az ötvenes években a Kisdobos című gyermekújság miért iratkozhatott fel a maradandó orgánumok akkortájt nem túl hosszú listájára, de azt is, hogy a régi és nagy Magyar Nemzet életre segítésében lényeges szerepet játszó Kornfeld Móric előfizetett mind a Tisza-párti Budapesti Hírlapra, mind az élesen ellenzéki szociáldemokrata Népszavára. Miközben Schöpflin Aladár kritikáit adta közre és elemezte, Széchenyi Ágnes pompás képet rajzolt a magyar sajtótörténet egyik legtartalmasabb hetilapjáról, a Vasárnapi Ujságról; Heltai Jenőtől Kosztolányiig, Vészi Józseftől Bíró Lajosig és Sárközi Mártáig mindig olyanokról írt, akik nélkül nincs magyar sajtó(történet. Nála jobban kevesen ismerik a sajtó működését.
Martin József külpolitikai újságíró, lapszerkesztő, egyetemi oktató
SZUNYOGH SZABOLCS
Szabolcs, a lábjegyzet
Szunyogh Szabolcsnak van egy műsora a Klubrádióban. Tűréshatár a címe, és nagy tudású emberekkel beszélget. Nemrégiben egy hebraistával társalgott, és azt firtatta, vajon mitől tudományos egy írás. A professzor azt felelte, hogy a főszövegtől és a lábjegyzettől. A főszöveg az érvelés, a lábjegyzet pedig a bizonyítás. Ekkor Szabolcs belesóhajtott az éterbe.
Kifejtette, hogy ő bizony mellőzi a lábjegyzetet. Újságíróként nem engedheti meg magának. Inkább publicisztikát ír és mond, ő maga a lábjegyzet. Vagyis a bizonyíték. Ha hiteles, akkor megtarthatja az olvasókat. E szakmai gond engem is foglalkoztat, de másképpen próbálom megőrizni az olvasókat. Abban viszont egyetértek Szunyogh Szabolccsal, hogy nem az a jó újságíró, aki alaposan fölkészül a témából. Az a jó újságíró, aki úgy írja meg a cikket, hogy az is megértse, akinek nem volt lehetősége fölkészülni a témából.
Szunyogh kolléga szívós munkával képezte magát pedagógiai szakíróvá. Érett fővel lett a Köznevelés főszerkesztője. A lapot kritikai szelleme avatta az akkor még létező oktatási miniszterek partnerévé, bizonyos értelemben szakmai kontrolljává is. Tizenkét éve kiszervezték alóla az újságot, majd a biztonság kedvéért megszüntették az Oktatási Minisztériumot is. Nehezen dolgozta föl a veszteséget, de aztán lendületbe jött. Azóta több könyvet írt, mint aktív újságíró és szerkesztő korában – évente legalább egyet.
A kiadók egymástól függetlenül ugyanazt állítják: azért szeretnek vele dolgozni, mert alkalmazkodik az olvasókhoz. Úgy írja meg a többnyire ismeretterjesztő jellegű könyveket, hogy a főszövegben érvel, azokat a fránya lábjegyzeteket pedig csakugyan mellőzi. Pontosabban szólva a személyes hitelességével pótolja. Üdvözlöm az életmű-díjas újságírók körében.
Zöldi László újságíró, főiskolai docens, sok éve a Média Napló írója
Következő díjunk a Magyar Sajtódíj, amelyet 2019-ben alapított a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Ez olyan szakmai díj, amely a legmagasabb színvonalú újságírói teljesítményt nyújtó sajtómunkások és alkotóközösségek elismerésére hivatott. Évente három díjat adományoz a szövetség.
A Magyar Sajtódíjra bárki – olvasó, kolléga, szerkesztőség, intézmény, szervezet – jelölhet. Jelölt lehet mindenki, aki a magyar sajtóban újságírói munkát végezve a megelőző esztendőben a szakma és a közönség megbecsülését kivívó, kiemelkedő hozzáértésről, hivatástudatról és társadalmi felelősségérzetről tanúskodó alkotás(oka)t hozott létre. A jelöltek közül a MÚOSZ elnöksége által felkért, az újságírás különféle szakterületeinek rangos képviselőiből álló kuratórium választja ki a díjazottakat. Idén 16 jelölés érkezett.
A kuratórium döntése alapján Magyar Sajtódíjat kapott:
- Bita Dániel
- Kaufmann Balázs
- Szöllősi Györgyi
A díjazottak laudációi:
BITA DÁNIEL
A lottón „az öt találat esélye 1:43 949 268. Ennyi a kombinációk száma. Hazánkban – statisztikai átlag – évente egy embert csap agyon a villám. Tehát négyszer annyi esélyünk van arra, hogy belénk csap a „ménkű”, mint hogy ötösünk legyen a lottón. Ahhoz viszont, hogy biztosra menjünk, közel 44 millió szelvényt kell kitölteni. Ha a nap 24 órájában egyenként félperces gyorsasággal töltjük a szelvényeket, éppen 41 év alatt végeznénk.”
Nem a szerencsejáték iránti érzett derűs vonzalomra utalgatok, csak azt mondom: ő még nincs 41, a szelvénytöltéssel sem végezhetett volna, ám mindezt egy 22 éve megjelent lapszámból idéztem. A 168 Óra nagy korszakában elképesztő riporterek publikáltak Buják Attilától Nagy Józsefig. A 2000-es évek elejére én kábé addig jutottam, hogy rájöttem, léteznek más lapok a Nemzeti Sporton kívül. E közben a sokat olvasott hetilapomban már a szerzők között tűnt fel egy szinte gyerek képe: átlagos hetedik bés tanuló vonásait idéző kölyökarc. Akkor ő már írt az újságba. Se idő, se tér, ennek az életműnek az elbeszélésére: onnan indulunk, hogy riportok a legendás hetilapnál, átsietünk azon, hogy a politika rovat vezetése az egykor volt legfontosabb napilapnál, odáig, hogy főszerkesztő-helyettesség a legolvasottabb hírsite-ok egyikénél. És még ez sem mond el semmit arról, hogyan ír szöveget, hogyan tesz jobbá újságírókat és szövegeket, hogyan jelent biztonságot egy újságnak, hogyan beszél politikáról és világról. A magyar sajtó mindenesetre kitölthette azt a sok szelvényt, ha megnyerte Bita Dánielt.
Pető Péter, a 24.hu főszerkesztője
KAUFMANN BALÁZS
Vannak cikkek, amelyek megváltoztatják a politika alakulását. És egy kicsit az újságírás megítélését is.
Kaufmann Balázs cikke, a kegyelmi botrányt elindító, Novák Katalin bukásához vezető írás egy ilyen fordulópont volt. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor egy álmos hírügyeletben olvasgatjuk a híreket és az e-maileket, és óhatatlanul szortírozunk: ebből lehet sztori, ebből nem, ez megy a kukába. Lehet szerencsének hívni, én inkább hírérzékenységnek nevezném, hogy Balázs azon az álmos délutánon felfigyelt valamire, ami akkor még egy apró hógolyócskának tűnt, de amiből idővel – és kitartó újságírói munkával – politikai lavina vált. Ami leleplezte ország-világ előtt, hogy a kormánypropaganda egyik fő narratívája, a gyermekvédelem, szemenszedett hazugság.
Ami tavaly januárban-februárban történt, megmutatta, hogy nem lehet lehazudni a napot az égről, nem lehet teljesen párhuzamos valóságot építeni az országban: vannak olyan történetek, amelyek még ebben a végletekig megosztott társadalomban is mindenkit megérintenek. Megmutatta a sajtó erejét egy olyan országban, amelyről a külföldi médiában lesajnálóan úgy írnak, mint ahol már beszántották a kritikus médiát – ami szerencsére nem igaz, mert hiába temetik a magyar sajtót, az mindig feltámad.
Balázs persze nemcsak ezzel az a témával foglalkozott, részletesen feltárta, hogy az orosz hekkerek hogyan jöttek-mentek a külügy szervein, majd egy videóban szembesítette ezzel Szijjártó Péter külügyminisztert. Készített interjút Rogán Antallal, akinek szfinxszerű válaszaitól a néző ereiben szabályosan meghűlt a vér: ezek a videók hátborzongató látleletet adnak arról, hogy milyen emberek vezetik az országot.
Balázs munkája visszaadta a hitet abban, hogy érdemes még ebben az országban újságot írni, egy jobb, igazságosabb, szolidárisabb világért küzdeni, mert talán még nincs minden veszve.
Inotai Edit, az ARD/Bayerischer Rundfunk tudósítója
SZÖLLŐSI GYÖRGYI
Ritka, hogy valaki csak a kérdéseiről lesz ismert. Ritka, hogy valaki nem kész válaszokkal, hanem kérdésekkel várja a közönségét minden este. Ritka, hogy valakinek a kérdésein is ennyire érezhető a felkészültsége és a háttértudása. És ritka az is, hogy valakinek kizárólag a kérdései miatt aggódnak, és akár élő adásban felhúzzák magukat azokon a politikusok.
Szöllősi Györgyi éppen ilyen ritka kivétel, aki évek óta szisztematikusan, érdeklődően, valódi válaszokat várva csak kérdez és kérdez. Nem véleményt akar mondani, nem bántani akar, nem megalázni akarja az interjúalanyt, csak kérdezni, mert érdeklik a válaszok. Az egyik legnehezebb műfajban láthatjuk évek óta, hiszen a politikáról és a közéletről kérdez, és sokszor tíz perce sincsen arra, hogy megtudja a lényeget.
Kérdezett már a köztévében, ameddig lehetett, kérdezett a Hír TV-ben, ameddig lehetett, és most kérdez az ATV-ben is estéről estére. És az sem zavarja sosem, ha a találó, tűpontos kérdésein kiakad az aktuális vagy a volt miniszterelnök, vagy éppen egy kormányfői székbe igyekvő pártvezető.
Ennek ellenére sincs nagyon olyan politikai szereplő, aki ne lett volna interjúalanya, mert mindenki jól tudja, rangot jelent, ha Györgyi kérdezi őt. A magyar újságírás hagyományai és jövője miatt is fontos, hogy legyenek, maradjanak ilyen emberek, akik nem a közösségi média véleménykavalkádját választják, hanem inkább a kérdéseket és a tényeket. És bár szeretjük Györgyi kérdéseit, egyvalami ma számára sem lehet kérdés: hogy a Magyar Sajtódíj nála igenis méltó helyre került.
Dull Szabolcs, a Telex volt főszerkesztője, politikai elemző
A következő díj a VASTOLL volt, amelyet Kocsi Ilona adott át.
A MÚOSZ Elnöksége 2018-ban hozta létre a szövetség Vastoll-díját, amelyet sok évtizedes újságírói munkásságukért és a MÚOSZ iránt tanúsított hűségükért azoknak a tagtársaknak adományozunk, akik betöltötték 90. életévüket.
Idei díjazottjaink:
- Cserhalmi Imre 69 éve
- Drahos István 17 éve
- Földes Imre 32 éve
tagja szövetségünknek.
CSERHALMI IMRE
Író, újságíró, színházigazgató, egyetemi oktató, a MÚOSZ könyvnapjainak nagytudású műsorvezetője, igazi „örökifjú” és „örökmozgó”, aki a különböző életszakaszokról tartott bölcs előadásaival ma is megtölt egy termet. Ahogy írta: „Nem a múltban (emlékeimben), hanem a jelenben (terveimben) élek. A megoldandó feladatok jelentenek szüntelen inspirációt, meg a gyermekeim, unokáim, a dédunokám…”
DRAHOS ISTVÁN
Mint közlekedéssel foglalkozó szakember, tanított az Autóközlekedési Tanintézetben, illetve az MHSZ keretein belül. A sorkatonai szolgálatra jelentkezőknek oktatta a tehergépjármű-közlekedéssel kapcsolatos ismereteket. Innen – egy tanítványán keresztül – kezdett publikálni a Képes Újságban, az Észak-Magyarország című lapnak is dolgozott, valamint tíz esztendőn keresztül jelentek meg cikkei a Vitézek Lapjában.
FÖLDES IMRE
Erkel Ferenc-, Moholy Nagy- és Prima-díjas zenetörténész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára, a magyar zenetörténet-oktatás és ismeretterjesztés nagy hatású személyisége, több könyv és számtalan zenei tárgyú cikk – európai fesztiválokról, eseményekről tájékoztató úti beszámolók, zenei életünkről, a zeneoktatásról megfogalmazott írások, továbbá zenekritikák – szerzője, népszerű rádiós zenei ismeretterjesztő sorozatok készítője.
A MÚOSZ néhány szakosztálya díjat alapított azért, hogy az adott területen kiemelkedő szakmai munkát végző újságíró kollégák munkáját elismerje, és ezt a megbecsülést az évente odaítélt díjjal kifejezze. A Magyar Sajtó Napján idén három szakosztály díját adtuk át kuratóriumi döntések alapján.
Elsőként Az Év Gazdasági Újságírója-díjat, amelyet a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály alapított.
A díjat A DINASZTIA című film alkotóinak ítélték, és Vicsek Ferenc, a MÚOSZ alelnöke, a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály elnöke adta át, egyúttal ő méltatta a filmet és alkotóit.
A dinasztia című film nézettsége február 20-án átlépte a 3 milliót. Ez nagyjából tömören kifejezi azt, amit a laudációban mondani szeretnék. Azért esett a Gazdaságpolitikai és Médiatudományi Szakosztály Kuratóriumának választása a Direkt36 alkotására, mert a választott téma, a feldolgozás módja, az alkalmazott műfajok sokszínűsége, a történetmesélés tempója, az igazán alapos háttérmunka, az előzmények feltárásba bevont kollégák bősége, az eredeti megközelítés, a fegyelmezett szerkesztés, az indulatok féken tartása, az ítéletek szigora, az illusztrációk játékossága és a szűkszavúság – ezek így mind együtt – voltak az igényesen összekovácsolt elemei a különlegesen tehetséges csapat alkotásának. Ez vezetett a rendkívüli eredményhez, ezt hálálta meg a közönség. Mert a film felkeltette az érdeklődésüket, elnyerte a tetszésüket, és fenn is tartotta azt, sőt, azt hiszem, tart az még ma is. Magyarország legbefolyásosabb embere büszke arra, hogy alig van megtakarítása. Ha a parlamentben azzal szólítják meg, hogy az állami korrupció kedvezményezettjei főleg a családtagjai, a barátai és a hozzá közel álló vállalkozók, akkor egy panel mondattal szokott reagálni: üzleti ügyekkel nem foglalkozik. A néhány, de az is lehet, hogy néhány millió elvakult hívőn kívül senki nem hitte el, amit a kormányfő ilyenkor mondani szokott.
Na de akkor miért mégis az óriási érdeklődés, ha úgymond a birtokában voltunk a tudásnak, hogy mi folyik itt, a szemünk előtt, hogyan rabolják le az országot? Csakhogy nem voltunk a birtokában a tudásnak. Számokat tudtunk, felfoghatatlan milliárdok röpködtek a fejünkben, de nem jártunk a kastélyokban, nem éreztük az abroszok illatát, nem lépdeltünk a süppedő szőnyegeken, nem láttuk a panorámát, az esztelen csillogást, az ízléstelenség tobzódását, és nem a szállodasort, és nem az országrésznyi birtokokat. Igen, sokkoló volt a pillanat, szinte minden pillanat a csaknem egyórás film nézése közben, amikor hirtelen összeért az évtizedek alatt felgyülemlett gyanúfelhő a látvánnyal.
Minden igaz, amit csak sejtettünk. Hosszú évek keserű szorongása fakadt ki egy bődületes káromkodásban, ezt okozta a film több millió embernek.
Ezzel ki lehet érdemelni Az év gazdasági újságírója csapatdíjat! Gratulálunk az alkotóknak!
Vicsek Ferenc, a MÚOSZ alelnöke, a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály elnöke
Következett a Virág F. Éva-díj, amelyet a MÚOSZ Kulturális Szakosztálya alapított 1996-ban Virág F. Éva emlékére, a kulturális publicisztika terén kimagasló teljesítményt nyújtó kollégák elismerésére. A díj szimbolikus értéke 1 forint, ami azt fejezi ki, hogy a kulturális kérdésekről író újságírók figyeljék és értékeljék egymás tevékenységét. Az öt főből álló kuratórium az előző év kulturális publicisztikáiból válogatva a díjat évente egy alkalommal ítéli oda.
Az idei díjazott HORVÁTH PATRÍCIA. A díjat Vámos Éva, a Kulturális Szakosztály elnöke adta át, és ő mondta a laudációt is.
Ez évi Virág F. Éva-díjasunk Horváth Patrícia. Váratlan fordulatokban bővelkedő pályán jutott el a kulturális újságírásig. De hiszen mindig is szenvedélyesen érdekelte őt minden, ami színház, minden, ami kultúra. Írásaira mindig felfigyelünk a Népszavában vagy éppen a Magyar Narancsban.
Jó érzékkel, biztos tudással jut el a színházi produkciókról szólva a legégetőbb társadalmi kérdésekig, Csiky Gergely proletárjaitól az avignoni fesztiválig, és ott például Olivier Py igazgató és rendező hitvallásáig, a Szenvedélyes ifjúságom című darabjáig.
Miközben aktív rendező, és férjével közösen a Hatan Társulat alapító tagja, színdarabokat fordít és rendez, keresi, kutatja a színház igazságát, és hogy mások mire jutottak ezen a téren. Így jut el Peter Brookig és a kis, független zsebszínházakig. A színházi világ egyre tágabb horizontjait ismerhetjük meg tényfeltáró cikkeiben: egy-egy társulat vagy egy fesztivál genezise bontakozik ki Budapesttől Párizsig és egészen a Kaukázusig, majd a Balkánig. Bátran elindul a nagyvilágba, hogy hírét hozza a szabad világszínháznak, amely minden szellemi vagy fizikai elnyomással szemben küzd.
Rendkívül érzékletesen, jó dramaturgiai érzékkel veti papírra írásait – az egyik legutóbbi beszélgetése Upor Lászlóval a színháztörténeten messze túlmutat. Sajtótörténeti esemény annak a pályázatnak a története a holokauszt idejéből, 1939-ből, Vilnusból, amelynek a dokumentumai előkerültek akkori zsidó fiatalok történeteivel. Most Magyarországon ennek nyomán a Népszava sokakkal összefogva új pályázatot hirdet fiataloknak, hogy írják meg élettörténetüket. Gratulálunk, és várjuk Horváth Patrícia újabb írásait.
Vámos Éva, a Kulturális Szakosztály elnöke
A harmadik szakosztályi díj, amelyet az ünnepségen átadtunk, a Karikaturista Szakosztály által 2011-ben alapított Kétfilléres-díj volt. A szakosztály állandó, emblematikus, belső szakmai díjáról évente titkos szavazással dönt a tagság.
A díjat idén HALÁSZ GÉZA kapta, és Kós Mihály, a Karikaturista Szakosztály vezetőségi tagja adta át. Laudációja alább olvasható.
Ha egy karikaturista hazudik, rögtön rossz lesz a munkája – mondja Halász Géza, és ő mindig igazat állít. Kevesen tettek annyit ezért a nehéz helyzetben lévő művészeti ágért, mint ő a MÚOSZ Karikaturista Szakosztályának elnökeként. Neki nincsenek aranyos figurái, minden rajza gondolkodtató, figyelemfelkeltő, akár a napi eseményekre reflektál, akár a múlttal foglalkozik. Azt is ő mondta, hogy nem az a vicces, ha fejre állítod a dolgokat, hanem ha egy az egyben megrajzolod azt, ami van, és meglátod benne a humort. A mai napig ez határozza meg a munkáit. Amikor meg nem a gép előtt ül és rajzol, akkor fáradhatatlanul szervez, nyüzsög, mindenütt jelen van, ami számít, és ötleteivel, munkabírásával lelkesíti a tagságot.
NÉVJEGY
Halász Géza 1947-ben született Szolnokon. Az egyetemen kezdett karikatúrákat rajzolni a Közgazdász című diáklapba, később dolgozott könyvkiadó vezetőjeként is. 1999-ben lépett be a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) éppen akkor újjáalakuló Karikaturista Szakosztályába, amelynek 2002 óta elnöke; 2015 őszén is újraválasztották. Tagja a Kortárs Karikatúra és Szatrikus (Koksz) csoportnak. 2003 óta volt rovata a Magyar Nemzet hétvégi kulturális mellékletében. Dolgozott a Magyar Idők hétvégi mellékletében, a Lugasban jelentek meg a karikatúrái. Elsősorban számítógépes grafikákat, montázskarikatúrákat készít. Egy éven keresztül szerkesztette a Ludas Mátyás című lapot, ami nagy bánatunkra anyagi okok miatt megszűnt, de nagyon jó, hogy egyáltalán volt. Más díjak mellett 2009-ben második lett a sintrai nemzetközi World Press Cartoon geg kategóriájában, idén a lengyelországi Satyrykon Humor és szatíra kategóriájában, 2006-ban pedig megnyerte az ARC óriásplakát-kiállítás első díját.
Halász Géza azon ritka karikaturisták egyike, aki ezúttal másodszor kapta meg a Lyukas Kétfilléres-díjat. Megérdemelten.
Gratulálok a szép sikerhez, hiszen ezt a díjat magától a szakmától kapta.
Kós Mihály, a Karikaturista Szakosztály vezetőségi tagja
Ezután került sor a Földes Anna interjú-díj átadására. Földes Anna előbb az Irodalmi Újság, majd évtizedeken át a Nők Lapja munkatársaként több ezer interjút készített művészekkel, tudósokkal és közemberekkel. Nemcsak művelte az interjúkészítést, de tanította is: 17 éven át a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia igazgatójaként, illetve tanáraként is tevékenykedett. Munkásságát a szakma Rózsa Ferenc-díjjal és Aranytoll-díjjal ismerte el.
A Földes Anna interjú-díj idei nyertese NAGY JÓZSEF. A díjat Mihályi Péter, a díj alapítója, Földes Anna fia, közgazdász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja adta át. Mivel Nagy József nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díját Pető Péter vette át.
Itt, a MÚOSZ székházában, a szabad magyar sajtó egyik utolsó végvárában, immáron hetedik alkalommal adjuk át a 2017-ben elhunyt Földes Anna emlékére alapított interjú-díjat. Engem Mihályi Péternek hívnak, én hoztam létre a díjat 87 éves korában elhunyt Anyám személye és munkássága emlékére. Összegyűjtöttem, és az egykori Nők Lapjás gépírónő kolléga (Andrássy Bojana, Duci) segítségével EXCEL-adatbázisba rendeztem Anyám valamennyi, nyomtatásban megjelent írását. E munka során is látható volt, hogy műfaji szempontból az írások többsége interjú. Innen adódott a díj ötlete.
Közhely, a nyomtatott sajtó technikai lehetőségei mások voltak 1948-ban, amikor Anyám első cikke megjelent a Március Tizenötödike című diáklapban, mint napjainkban. Elámulva szeretném elmondani Önöknek, hogy a listába vett 4525 cikk címében egyetlenegy ismétlés nem fordul el. Bármilyen hihetetlen, de Anyám valamennyi korábban megjelent cikke címére egész életén át emlékezett – ezért nincs ismétlés. Egyébként nemcsak a saját írásaira emlékezett hibátlanul, de újságíró-iskolai tanítványainak az írásaira is. Azt hiszem, a Bálint György Újságíró-iskola egykori diákjai ezt tanúsíthatják is.
A bírálóbizottság (Hargitai Miklós, Nagy Iván és szerény személyem) a benyújtott 35 pályamunkából Nagy József Betlen Jánossal készített gigainterjúját találta legméltóbbnak a kitüntetésre. Bár a jelenlévők többsége nyilván tudja, de azért mondom, hogy az életútinterjút a 24.hu munkatársaként készítette el a szerző. Sok szempontból is egészen kivételes írásról van szó. Hely és idő hiányában most csak egy dolgot említek. A 79 éves riportalany életrajza valójában két életpályát fog át, a Prima Primissima-díjas Betlen Jánosét (akit a tévénézők a „Jani házhoz megy” sorozattal asszociálnak) és édesapja, Betlen Oszkár életét, a Rákosi-korszak kommunista lapszerkesztőjéét. És persze átfogja az elmúlt 60 év magyar sajtótörténetének fordulatos eseményeit a tévéhíradótól a Fenyő-gyilkosságig. Megannyi csak félig vagy semennyire sem ismert kortörténeti dokumentum.
Mihályi Péter, a díj alapítója, Földes Anna fia
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2013 óta – néhány év kihagyással – a Magyar Sajtó Napja alkalmából rendezett ünnepség keretében a MÚOSZ Tiszteletbeli Tagja címet adományozza olyan személyiségeknek, akiknek kiemelkedő és példaadó szakmai és közéleti tevékenységéért ily módon is ki szeretné fejezni elismerését és nagyrabecsülését. Idén új Tiszteletbeli Tagunk:
KARSAI GYÖRGY
Karsai György közel fél évszázada van a pályán. Klasszika-filológus, egyetemi tanár, színház- és irodalomtörténész, dramaturg és színikritikus. Nem mellesleg a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia címzetes tagja.
Én több mint negyven éve, elsőéves, francia szakos egyetemistaként ismertem meg. Egészen fiatal tanár volt, öt évvel azelőtt, 1977-ben végzett az ELTE Bölcsészkarán, és utána bent maradt az egyetemen, latint, ógörögöt és szanszkritot tanított. Nekünk, újlatinnyelv-szakosoknak két évig kötelezően latint is kellett tanulnunk. Óriási szerencsénk volt, hogy őt kaptuk tanárnak.
Nemcsak a nyelv alapjait, struktúráját, logikáját próbálta átadni nekünk, igen élvezetes formában, hanem a hozzá tartozó kultúrtörténeti ismereteket is. A rendkívül bonyolult mitológiai történeteket olyan világosan, érdekesen és érzékletesen mesélte el, hogy öröm volt hallgatni. A kötelező két év elteltével csoportunk tagjainak többsége szerette volna folytatni vele a latintanulást. Vállalta. Igazi ajándék volt ez: tét és bármiféle vizsgakötelezettség nélküli örömtanulás. Ahol már olyan ínyencségeket is olvashattunk, mint a Micimackó Lénárd Sándor latin fordításában.
Azt hiszem, tanítványai mindenhol rajongtak érte, bárhol fordult is meg később: a Pécsi Egyetem Klasszika-filológia Tanszékének vezetőjeként, francia egyetemek (Párizs, Strasbourg, Caen, Lille) vendégoktatójaként, a CEU tanáraként vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) Doktori Iskolájának vezetőjeként.
Első munkahelyem, a Kritika című lap szerkesztőségében is felbukkant olykor, hiszen 1979 óta ebben a folyóiratban is megjelentek színikritikái – elsősorban antik szerzők színpadra állított műveinek előadásairól írt. Az elmúlt négy és fél évtizedben más kulturális lapokban és folyóiratokban is számtalan színikritikáját olvashattuk. És akkor még nem beszéltünk tudományos publikációinak hosszú soráról, valamint könyveiről. Nagyon örülünk, hogy mától tiszteletbeli tagjaink között köszönthetjük.
Aradi Péter újságíró, a MÚOSZ online szerkesztője
Fotók: Gulácsi Zsuzsanna
