Guardian
Timothy Garton Ash bevallja: nem gondolta volna, hogy ekkora sikert arat, amikor a múlt héten továbbküldte a világhálón a scholzkodás Ukrajnából elindult fogalmát, mármint hogy az azt jelenti, amikor valaki a jó szándékát hangoztatja, de csak azért, hogy minden lehetőséges kifogással késleltesse, illetve megakadályozza a Leopárdok eljuttatását Ukrajnának. Rövid idő alatt több mint egy millióan kattintottak rá a kifejezésre.
Komolyra fordítva a szót, az elemző rámutat, hogy a kancellár elvetette a sulykot, amikor a minap azt mondta, hogy országa nyújtja a legnagyobb támogatást Kijevnek. A segítség nem csekély, de ennyit el is lehet várni a legnagyobb európai gazdaságtól. Ám – bár minden tisztelet megilleti az ukránok bátorságát – sehol sem lennének Amerika nélkül. Illetve alighanem orosz megszállás alatt állnának.
Viszont az is látnivaló, hogy Európa biztonsága és szabadsága még mindig az Egyesült Államoktól függ. E közben hatalmas tragédia zajlik a szemünk előtt, hiszen egy ország terrorháború áldozata lett, de úgy, hogy előbukkannak a népirtás elemei. Ráadásul küszöbön áll az új orosz offenzíva. További emberek halnak meg, válnak rokkanttá, illetve árvává. Ebben a helyzetben minden késlekedés csak Putyinnak jön jól.
A német nehéz tankokat már fél éve el lehetett volna indítani. A késlekedés következménye, hogy még súlyosabbá vált az állóháború. De ha még csillapodik is a küzdelem, félig befagyott viszály léphet a helyére, és Oroszország megtarthatja az elhódított területek nagy részét. Odahaza az elnök hirdetheti, hogy győzött, mert visszafoglalta a Nagy Katalin-féle Új Oroszországnak legalább egy bizonyos hányadát. Ily módon tovább fennmarad zsarnoki rendszere.
A példa felbátorítja Hszi Csin-pinget, hogy lerohanná Tajvant, vagyis még nagyobb szöget ver a szabályokra épülő nemzetközi rend koporsójába. Mindez a tagadása lenne annak, amit Németország képvisel. Ez tehát a továbbiakban a scholzkodás tétje, és nincs benne semmi nevetnivaló.
https://www.theguardian.com/commentisfree/2023/feb/03/germany-olaf-scholz-twitter-ukraine
New York Times
A döntő vizsga még csak most jön Németország számára, függetlenül attól, hogy tabut szegett, amikor engedélyezte a legkorszerűbb harckocsik szállítását Ukrajna részére. Erre figyelmeztet vendégkommentárjában Jochen Bittner, aki a Die Zeitnél a Vélemény Rovat vezetője. Mint írja, Scholz kancellárról a hosszas habozás eredményeként meghozott döntés után nem lehet tudni: most stratégiai zseni vagy gyáva, aki csak piszmog.
Nehéz megmondani, de végül is a fő az, hogy mit csináljon a Nyugat, ha Kijev beveti a páncélosokat és megindul a Krím felé. Ez lesz a nagy próbatétel. A kormányfő totojázása azonban emberéletek százaiba került. Hiszen az oroszok addig is minden erővel támadtak, amíg ő vacillált, hogy akkor most küldjön-e tankokat vagy sem. És ez alighanem így lesz egészen addig, amíg – több hónap után – nem szállnak be a harcokba a nehéz harceszközök.
Amikor Scholz ragaszkodott ahhoz, hogy az amerikaiak adjanak Abramsokat, elárulta, hogy nem bízik a NATO híres 5. paragrafusában, vagyis a kölcsönös segítségnyújtás kötelezettségében. A kétkedő német közvélemény meggyőzésére nem hivatkozott arra, hogy az USA a szövetségesük. Ám erre nem csak Washingtonban, hanem Moszkvában is emlékezni fognak.
A politikus csigalassúsága egyébként ott is megmutatkozik, hogy nem hajlandó kimondani: Ukrajnának meg kell nyernie a háborút. Csak odáig jutott, hogy nem veszítheti el. Az ok alighanem az, hogy nem szeretné, ha mindaz teljesülne, amit Kijev szeretne, beleértve a Krím visszafoglalását. De lehet, hogy ez utóbbi ügyében igaza van, mert ha a elnök elveszti a félszigetet, akkor értelmetlen volt az egész katonai vállalkozás. Hamvába holt ígéret marad a nemzeti dicsőség és nagyság visszaállítása, és nem tudni, hogy egy sarokba szorított államfő nem folyamodik-e atomfegyverhez, hogy elkerülje a végső megaláztatást.
Viszont éppen a Krím ügyében Scholz nem lehet szemlélő, cselekednie kell.
https://www.nytimes.com/2023/02/03/opinion/germany-ukraine-tanks-scholz.html
Die Welt
Nouriel Roubini úgy látja, hogy a 2. világháború óta egyik legnagyobb próbatétele előtt áll az emberiség, mert többszörös válság jön. A neves közgazdász, aki megjósolta a 2008-as pénzügyi összeomlást, leginkább ott látja a gondot, hogy bár az infláció már elérte a csúcspontot, de sokkal lassabban csitul, mint ahogy azt a jegybankok várják. Jön a gazdasági visszaesés időszaka, mert az országok nem alkalmaznak szigorú pénz- és adópolitikát.
Azon felül balkanizálódnak az ellátási láncok, elöregszik a lakosság, a fejlett országokba csak korlátozottan vándorol be munkaerő, távolodik egymástól az Egyesült Államok és Kína, de vannak más geopolitikai veszélyek is. Továbbá itt a klímaváltozás, a kíberháború, a járványok, a kiáltó egyenlőtlenségek, megszűnik a dollár kulcsvaluta szerepe. Ez mind olyan tényező, amely egymagában is stagflációt eredményez – közép és hosszú távon. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szélsőjobbos és –balos populisták mindenütt szorongatják a demokráciákat.
Hogy azután ezek közül melyik a legsúlyosabb veszély, az megítélés kérdése. Az biztos, hogy az éghajlat változás az egész világot létében fenyegeti. De az is elképzelhető, hogy a nagyhatalmak közötti hagyományos fegyveres viszály atomháborúba torkollik. Vagy még súlyosabb ragály jön, mint a Covid. Rövidtávon a legfőbb baj mindenképpen az infláció, a recesszió és a stagfláció. Hogy mi várható, azért Európának érdemes Nagy-Britanniát figyelnie, az a kísérleti kémcső.
Ami a fegyveres viszályok lehetőségét illeti, Washington és Peking között hidegháború zajlik, Oroszország és Ukrajna pedig a hadseregek mozgósításával csatázik. Rendkívüli esetben mindkettőből még atomválság is lehet, és nem lehet kizárni, hogy abban a NATO is részt fog venni.
Az Egyesült Államok és Kína Tajvan kapcsán az összecsapás felé tart. A világgazdaság két, teljesen különálló rendszerre esik szét. Az egyik oldalon van Amerika, Európa és szövetségeseik, a másik oldalon Peking és akik vele tartanak. A nagy dilemma, hogy megütközik-e egymással a két tömb. Roubini inkább arra hajlik, hogy igen. A szakértők máris a 3. világháború lehetőségét emlegetik.
Guardian
A kommentár azt hangsúlyozza, hogy a régi-új miniszterelnök létveszélyt jelent Izrael számára, de ki lehet védeni, ha a baloldal összefog a palesztinokkal. Hogy mekkora a fenyegetés, annak igazolására a szerző, Jonathan Freedland idézi a 89 éves közgazdasági Nobel-díjas Daniel Kahnemant, aki azt mondta, hogy ha a ország ezen az úton halad tovább, akkor becsatlakozik Orbán Viktor és a török államfő klubjába, vagyis áldemokrácia lesz.
Benjamin Netanjahu esetében nem valami szórakoztató csirkefogóról van szó: tervezett igazságügyi reformját sokan úgy jellemzik, hogy kizsigerelné a bíróságokat és ily módon korlátlan hatalomhoz juttatná saját kormányát. Több száz neves személyiség, köztük Kahneman, nyílt levélben tiltakozott a változtatások ellen, hiszen azok azt jelentenék, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálhatná felül a politikusok döntéseit, illetve a miniszterelnök egyszerű többséggel felülírhatná a testület ítéleteit. Továbbá beleszólhatna a bírák kinevezésébe.
Jelen állás szerint valójában már csupán a legfőbb ítélőszék áll a korlátlan végrehajtó hatalom útjában. Kiiktatásával megszűnne az utolsó fék is. a többség zsarnoksága számára. Netanjahu menlevelet kapna az ellene zajló korrupciós perekben. De kútba esne a kétállami megoldás is, annál is inkább, mert más most is Izrael diktál a megszállt területeken. Folyamatosan újabb földeket vesz el, úgyhogy mind inkább lehetetlen lesz a palesztin állam létrehozatala.
Emellett még jobban kiéleződik az erőszak, a vége súlyos vérontás lehet. De a szélsőjobbot fel lehet tartóztatni, csak az kell hozzá, hogy az izraeli baloldal meghallgassa a palesztinok kívánságait. Ha ez megvan, akkor a lakosság egyötödét kitevő arabok feladhatnák a politikai intézmények bojkottját.
Netanjahu a küszöbén áll annak, hogy megragadja a teljhatalmat, akkor pedig vége annak, hogy Izrael a térség egyetlen demokráciája. Nagy irónia lenne a sors részéről, ha éppen a palesztinok lennének azok, akik megmenthetnék Izraelt saját magától.
Wall Street Journal
A vezércikk azon ironizál, hogy Kína állítólag időjárás kutató léggömböt bocsátott fel, de annak pályája, hogy, hogy nem, Montanában egy hadászati rakétabázis közelében ért véget. Ennél fogva nagyon helyes, hogy az amerikai külügyminiszter elhalasztotta jövő heti pekingi útját. A közvéleményt azonban részletesebben tájékoztatni kell a háttérről, ám az mindenképpen kellemetlen tanulság, hogy egyre sebezhetőbb az Egyesült Államok területe.
Nem tudni, a légierő miért nem lőtte le a felderítő eszközt, hiszen az több napig haladt az ország légterében. Nem kérdés, hogy fordított esetben Kína nem habozott volna. Viszont csak akkor ismerte be a történteket, amikor az USA már nyilvánosságra hozta a hírt. Ez a tisztességtelen hozzáállás csak erősíti a tengerentúli közvélemény bizalmatlanságát Pekinggel szemben.
De lehet, hogy a kínaiak azt próbálták ki, amit már oly sokszor: milyen következményekkel jár a behatolás. Viszont az eset véget vet annak az illúziónak, hogy az ázsiai nagyhatalom csupán néhány csendes-óceáni szigetre akarja kiterjeszteni vélt befolyási övezetet. Az Egyesült Államok nagyon is célpont.
Az USA nem akar háborút és a legjobb lenne valamilyen modus vivendivel elkerülni. De nincs rá remény, ha Kína büntetlenül megússza a disznóságait. A Biden-kormányzatnak meg kell mutatnia Hszi elnöknek, hogy az nem veszélyeztetheti Amerika területét következmények nélkül.
Opinion | China Floats a Trial Balloon Over Montana
