Kedves csibészek
Igazából el akartam orozni John Steinbeck regénycímét, a Kedves csirkefogókat, de aztán feltűnt, hogy az esti hírlapos kedves csibészek még csak egy kicsit sem hasonlítottak a Steinbeck által megénekelt, Tortilla Flat-i paisanókra. Mert hát az én kedves pernahajdereim ereiben a legkevésbé sem keveredett a spanyol és a mexikói hódítók vére az őslakos indiánokéval, miközben a belbecs: az utánozhatatlan kópésággal párosult jóakarat, ami még az esetenkénti gonoszságaik mögött is fel-felvillant, az az Esti Hírlapnál is létezett. További lényeges különbség: az estis lókötők nem Torrelli kocsmájában múlatták az időt, hanem leginkább a Sajtóház földszintjén működő, Bálint-féle büfében. Ahol mindig lehetett piálni, kivéve azokat az időket, amikor egy jól sikerült lapzártát követő bulin, általában szerelmi ügyek miatt, nézeteltérés támadt az újságírók és a nyomdászok között, hogy aztán a balhét követően a Népszabadság aktuális főszerkesztője elrendelje a szesztilalmat. Ilyenkor Bálint úrtól egy szemhunyorítás kíséretében kértünk egy kávét, aminek hatására kávéscsészében – kockacukor, kiskanál mellékelve! – érkezett a deci Unicum…
Ha jól emlékszem, két napja, az első részben megígértem, hogy erősen szubjektív leszek. Vagyis, bár 1970-től 1985-ig, tehát jó 15 évig dolgoztam magam is e lap munkatársaként, s ez okból legalább száz estist ismerhettem meg, belátom, ennyi mindenkit nem mutathatok be, pedig legtöbbjük regénybe illő „figura” volt.
Ez egyébként egyik legnagyobb bánatom: hová tűntek a „figurák” a mai sajtóból? Egy mai szerkesztőségi teremben csend van, nem üvöltöznek, nem röhögnek, de még csak nem is beszélgetnek az egymás mellett ülők sem, hanem levelet küldenek a számítógéppel a szomszéd asztalhoz. Ha csöng a mobil, felállnak, kimennek a szobából, hogy ne zavarják a billentyűket nyomogató kollégákat. Ezzel szemben az Esti Hírlap belpolitikai rovatának 237-es számú sarokszobájában olykor heten, olykor tízen ügyködtünk, három írógép és négy telefon társaságában. A sarokgarnitúrán folyamatos ulticsaták zajlottak, próbáltuk túlharsogni az írógépek és a telefonálók hangját; szerelmek szövődtek, együtt készültünk a szerdai kupaszerdákra, s ha egyikünk költözködött – olykor a zongorájával együtt! –, hát a legnagyobb sértés volt, ha valakit nem hívtak cipekedni. És nagyjából így ment ez a többi rovatban is. Az elegáns külpolitikában ugyan nem ordítoztak, de például napokon át tartó heves vitában próbálták eldönteni, hogy Reagan elnök vajon maga, vagy a Fehér Ház borbélyának segítségével borotválkozik…
Szóval figurák, kedves csibészek következnek.
A főszerkesztőkről nem lesz szó, az egyetlen kivétel legyen Kelen Béla, aki 1962-től 21 éven át vezette a lapot: ez volt az Esti Hírlap aranykora. Ő aztán tényleg igazi figura volt. Hajdanán mozgalmár – innen maradt rá a Kletya becenév, illetve az ebből következő Kletyaság… Déry Tibor Felelet című regényének főhősét, Köpe Bálintot állítólag róla mintázta (K. B. = Kelen Béla). A fafejű, humortalan kommunisták közül mindig is kilógott: remek táncos, a legnagyobb ultista és bridzsező, sakkban legyőzhetetlen fenomén. Soha nem vallotta magát újságírónak, csak propagandistának, aki tud beszélni. És azt valóban nagyon tudott. Ugyanis az emberekhez értett igazán. Talán példa nélkül áll a kor történetében, hogy Lenin arcképét kivitette a szobájából, mert szerinte neki nem kell igazolni, hová tartozik. Igazi (védő)bástya volt: a felülről kirúgásra ítélt újságírók esetleg csak évek múlva tudták meg, hogy mitől mentette meg őket a főnök…
Kelen Béla „okosítja” Sinkovits Imrét és Básti Lajost
Gyakran érkeztek delegációk – többnyire a moszkvai testvérlapunk, a Вечерняя Москва, vagyis az Esti Moszkva küldöttei. Ezt onnan tudhattuk, hogy a korábbi orosztanár, Széky Péter kollégánk gondterhelten járkált folyosószerte, kezében egy hatalmas orosz szótárral. Arra a kérdésre, hogy mit keres a szótárban, elárulta, jönnek a moszkvaiak, s ilyenkor átismétli a bővített újratermelés, az extraprofitráta meg az árspirál-bérspirál szavakat, merthogy ezek ilyesmikről szoktak társalogni…
*
A főszerkesztő után következzen a hivatalsegéd: Légrádi Bandi bácsi. Akinek személye egyet jelentett a szerkesztőségi kávézással. A legendárium szerint még a háború idején szerzett egy negyed kiló kávét és abból főzött a következő harminc éven át, zaccos feltöltések segítségével forró, csaknem fekete színű folyadékot. Nem volt drága, egy forint húsz fillér, viszont ihatatlan. De úgy szervírozta, ahogyan pikolófiúként még a Monarchia végnapjaiban tanulta, megosztva velünk élete nagy élményét, hogy egyszer az agg Ferenc József különvonatán pincérkedett, amikor az uralkodó kávét kért. (Lehet, hogy onnan származott a zacc?)
Egy csütörtöki napon össz-szerkesztőségi értekezletet tartottunk, élőnek, holtnak jelen kellett lennie. Bandi bácsi volt az egyetlen kivétel, akire a telefonügyeletet bízták. Az értekezlet végén egykedvűen referált: valami miniszter hatszor telefonált és nagyon dühös volt. Mint kiderült, ezen a napon követtük el az akkoriban nem feltétlenül mulattató sajtóhibát, egy „u” s egy „o” betű felcserélését. Kossa István közlekedési miniszter az új záhonyi pályaudvar avató ünnepségén arról beszélt, hogy megoldották: a szovjet vasérccel teli vagonok a záhonyi aranykapun át fussanak be az országba. No, ide csúszott be az o betű, vagyis fussanak helyett fossanak jelent meg…
*
Ahogy kell, akkoriban tisztességes újságíró természetesen lóversenyzett. Ennek mikéntjét a már említett Kellér Andor magyarázta el az estiseknek imigyen: „Ügető: ló húzza a szekeret, de nem szabad fölvágnia. Galopp: alul a ló – fölül a zsoké. Értitek?”
Kellér („Krakellér”) Andorról, a nagyszerű íróról (Bal négyes páholy, Író a toronyban, Zöld gyep, zöld asztal) hosszan jelentett a már korábban említett BM II/5-ös, belsőreakció-elhárító osztály ügynöke, „Dávid Mátyás”, azaz Antal Gábor újságíró. (Vele és társaival két nap múlva ismerkedhetnek meg.) Ezekből nemcsak az tudható, hogy naponta telefonon a széklete állapotát is megtárgyalta híres konferanszié testvérével, hanem, hogy mit is mondott a rothadó kapitalizmusról, Párizsból frissen megérkezve. Hát ezt: „Sok olyasmit tapasztaltam Párizsban, amit elutazásom előtt egyszerűen propagandának véltem volna, de tény, hogy a kapitalizmus recseg-ropog. Magamfajta öreg polgár is észre kellett, hogy vegye ezt a jelenséget, ami a Café La Marina tündéri teraszáról is látható volt…”
*
Gauser Károly, a kiváló fizikus, matematikus, csillagász és űrszakértő hosszú évtizedek munkájával itta be – vagy inkább: le – magát az újságíró-társadalomba. Az egész ember, sevrócipőstől, aktatáskástól nem lehetett negyven kilónál több. Így már talán érthető a következő történet.
Karcsi valahol Sashalom külterületéről tartott hazafelé egy telt házas fórum után a kietlen vidéken. Szerencséjére arra jött egy rendőrkocsi, a bent ülők felismerték, és nagy tisztelettel felajánlották, hogy elviszik a szerkesztő urat a megállóig. Karcsi beszállt – és milyen az úr –, meghívta a járőröket egy kávéra. A rendőrök szabadkoztak, szolgálatban a kocsmába nem szabad bemenniük. Semmi baj, mondta Gauser, majd kihozom a kávét.
Úgy is lett. A szirénás kocsi megállt künn, Karcsi meg bement a söntésbe. Ahol éppen a környék legerősebb embere: a hírhedt Fekete Jocó, a félelmes kültelki vagány csépelte a közönséget.
– De uraim! – próbált megszólalni Gauser, de ez csak olaj volt a tűzre: Jocó máris ütött, hogy a mi Karcsink beesett az asztalok alá. De ez nem volt elég, az erőcsávó felkapta a cérnavékony fizikust, s egy „ne félj, nem itt verlek agyon, hanem odakünn!” kiáltással kipenderítette az ivó elé. Csend lett a kocsmában – itt most emberhalál lesz.
Odakint azonban a rendőrök, ahogy meglátták a sok ganésága miatt már amúgy is keresett Jocót, egy pillanat alatt megbilincselték, bevágták a kocsiba és elszáguldottak az éjszakába. Karcsi egyedül visszaballagott a kocsmába, és csendesen kért egy kávét.
Talán még a mai napig is emlegetik ködös téli estéken ezt a történetet a Fapadosban, hogy egy este egy cingár kis ember lépett be, szó nélkül kirángatta szegény Fekete Jocót az éjszakába, agyonverte, majd visszatért a kocsmába, és véres kezével unottan kavargatva a kanalat, megivott egy feketét…
*
Gárdonyi (Apuci) Jenő állandóan koffer méretű irattáskával járta a sajtótájékoztatókat. (Olykor kettővel…) Ezekbe, a kikészített sajtóanyagok mellé, rendre bekerültek az újságíróknak szánt tollak, naptárak, mappák, miegymások. Apuci imádta ezeket a szóróajándékokat. Így esett, hogy a városligeti vásárvárost járva beugrott a szovjet pavilonba, ahol két gyönyörű, piros bőrbe kötött mappát talált, amelyek egy pillanat alatt eltűntek a hatalmas táskában, s loholt is tovább. Kis problémát csak az okozott, hogy a percekkel később megérkezett magyar és szovjet külkereskedelmi minisztereknek nem maradt mit aláírniuk…
*
Időnként korszakos zsenik is érkeztek hozzánk. Ilyen volt Szász Péter filmrendező, akit már nem tudni, milyen kultúrpolitikai döntés (büntetés?) sodort az Esti Hírlap kulturrovatába… Hogy ki is volt Szász? Hát, egy sor más mellett ő írta a Gázolást, a Hannibál tanár urat, az És akkor a pasast, és sok más mellett ő rendezte a világ talán egyik legmegragadóbb filmjét, a Szépek és bolondokat. Ja, és ő az, akiről Bacsó Péter ezzel a címmel írt cikket a Filmvilágban csupa nagybetűvel: SZÁSZ PÉTER.
Péter tehát feltűnt az Esti folyosóján. Jó, egy kicsit kilógott a sorból (nemcsak tehetsége révén…), elsősorban azért, mert képtelen volt a hajnali munkakezdéshez igazodni. Általában tíz óra után, vagyis lapzártatájt érkezett – ifjabbak kedvéért az Esti délben jelent meg, vagyis reggel 6-tól mondjuk fél 12-ig tartott az aznapi újság elkészítése –, Szász akkor kezdett éledezni.
Egyik reggel éppen igyekszik be a székházba, amikor is a Blaha Lujza téren lefékez mellette egy fekete autó, s a hátsó ülésről kiszól egy férfihang: „Szász, holnap reggel 7-re jöjjön be hozzám!” Péter kétcentis szódásüveg-szemüveggel járt, így hát fogalma sem volt, ki szólhatott neki. Ezért aztán a szeriben elmesélte a történetet, hátha valaki megfejti a rejtélyt. A tudós kollektíva összeült: hm, Mercedes, hátsó ülés, felszólító mondat – egyöntetű a vélemény: csakis Aczél György kultúrpápa lehetett a szíves invitáló. Így hát másnap „hajnalban” irány az Országház.
Szász, erről a másnap reggelről:
– Ahány óránk csak volt otthon, mindegyiken beállítottam a csörgőt, nehogy elkéssek. Rettegtem: ilyen korán talán még a villamosok sem járnak, mi lesz, ha gyalog kell mennem? De tévedtem. Képzeljétek, reggel 6-kor már síró színésznők jönnek ki a Parlamentből…
Szücs Gábor
(Következik: További kedves csibészek)
