Történelem embermagasságban
Boldizsár Ivánt életem gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékai közé számítom. Egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, õ 23 évvel előbb, mint én (az 1912-es évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-tõl haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.
Apámnak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944. karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.
– Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa alól öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?
Ezen az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhinnak a 3. Ukrán Front nevet viselő csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a János kórházig: ezért kapta később a Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár pedig kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, író, újságíró, akinek köze volt az ellenálláshoz, pedig akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.
Gondolom, ilyen is ritkán történt akkoriban: még működött a budapesti telefon, nekünk a front egyik, Boldizsár számára a másik oldalán. Mi néztünk a közelgő ostrom elé, õ meg már elhatározta, megkezdi a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezését.
Az MTI-nek a világon mindmáig egyedülálló angol-német nyelvű napilapja, a Daily News – Neueste Nachrichten főszerkesztőjeként – sose hittem volna – a szerkesztője lehettem: miközben már megkapott minden hazai írói, újságírói címet és rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, minden szombati számunkba írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, ugyanakkor lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítani a cikket.
– Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.
Könnyen megegyeztem vele a Képes7 főszerkesztőjeként is. 1987-88-ban, a rendszerváltást megelőzően és idején nagy olvasottságú magazinnak is állandó szerzője lett. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyilvánosságra, amit egyébként már negyven éve mindenki tudott, aki ismerte Boldizsárt. Ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs – újságok címeiből összerakott – lapajánló szövegét:
„Szabad Nép, a Magyar Nemzet? Szabad Szó, a Népszava? Színház, a Demokrácia! Ludas a Matyi”
Az utolsó cikkét gyászkeretben jelentettük meg. Azt is még időben leadta…
– Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.
