Beszámoló az EFJ kongresszusáról
Ezzel a címmel tartotta az Európai Újságíró Szövetség (EFJ) 2021. évi kongresszusát Zágrábban, október 8-án és 9-én. A „better protect” valóban többértelmű. Egyrészt, mint ahogy azt az egyik határozat is figyelmeztetett, még európai újságírók is halnak meg hivatásuk gyakorlása közben – nem is kevesen. Nem csupán az olyan kirívó esetekről van szó, mint a máltai Daphne Caruana Galizia vagy a szlovák Jan Kuciak meggyilkolása, hanem a harctereken, fegyveres konfliktusok környékén életüket vesztőkről, a zavaros viszonyok között eltűntekről és a többiekről – évente több mint hetven kollégáról.
Az igazi védelem, amelyre oly nagyon szükség van, és amelyről a kongresszus szólt, sokkal többértelmű. Itt a szólás- és sajtószabadság minél eredményesebb biztosításáról és védelméről, az újságírók munkakörülményeiről, javadalmazásuk és életszínvonaluk szinten tartásáról, ha lehet javításáról, szerzői jogaik biztosításáról, a szabadúszó, önfoglalkoztató, szerződéses és más kiszolgáltatott helyzetben levő kollégák, de a hagyományos keretek között foglalkoztatottak munkajogi védelméről is.
Különösen tartalmassá tette a vitát a világjárvány okozta helyzet feltárása. Egyes országokban az az újságíró-szakszervezetek követelése, hogy a „talpas” újságíró (aki nem csupán az íróasztalánál készíti anyagait), bejárhasson a munkahelyére dolgozni, hiszen így körvonalazódhatnak az ötletek, lesznek a javaslatokból döntések, így lehetnek az újságírók igazán kezdeményezők és sikeresek.
Ugyanakkor vannak olyan országok, ahol éppen fordított a helyzet. Az számít „ajándéknak” a munkaadó részéről, ha valaki otthonról végezheti munkáját, és nem kell bejárnia, idejét pazarolva, egészségét kockáztatva. Persze a szerkesztőségi demokrácia különböző fokain más és más a helyzet, de a konklúzió a kongresszuson az volt, hogy csak a munkaadóval és a médiaeszköz szakmai vezetésével együttműködve, nyitott és érdemi, lényeget érintő tárgyalások eredményeként szabályozható méltányosan a helyzet. Ez az, amiről a magyar újságírók legfeljebb álmodhatnak. Nálunk egyedi döntések vannak, kollektív szabályozás nincs.
A legnagyobb taps akkor tört ki a kongresszuson, amikor a beszámoló keretében Mogens Blicher Bjerregard, az EFJ elnöke hivatalosan is bejelentette, hogy két kolléga, a fülöp-szigeteki Maria Ressa és az orosz Dmitrij Muratov kapta az idei Nobel Békedíjat, és az tulajdonképpen a sajtószabadság eszméje védelméért járt. A második legnagyobb taps Andrej Basztunyecnek, a belarusz újságíró-szövetség elnökének online-bejelentkezését és tartalmas beszámolóját kísérte. Tőle éppen az ellenkezőjére kaptunk példát, mint amiről a Nobel-díj szól. A Litvániában, Lengyelországban, Ukrajnában és Grúziában dolgozó, hazájukból elmenekült bátor belarusz újságírók tevékenysége valóban minden elismerést megérdemel, de még mindig százával vannak, akik otthonról, lényegében illegalitásból tájékoztatják országuk polgárait és a világot a diktatúra állapotairól.
Feltűnő volt, hogy a máskor oly aktív francia, brit, olasz, német, skandináv és finn kollégák ezúttal csak a határozatok magyarázatában, a dokumentumok elfogadtatásában voltak aktívak, az érdemi vitákban kevésbé. Tény: az igazi gondok eltolódtak Kelet-Közép-Európa és a Dél, elsősorban a Balkán felé. Viszont érintőlegesen, de kritikai éllel már Ausztria is szóba került, Szlovénia pedig „teljes jogú taggá” vált a bíráltak klubjában. Azonban a bölcsek köve nem került elő senki zsebéből: ha a politika nem tekinti partnernek a nyilvánosságot fenntartó, a társadalmat elfogulatlanul tájékoztató független médiát, emiatt aligha fognak tömegek kivonulni az utcákra.
A másik, talán még fontosabb panelbeszélgetés a társadalom és vele a nyilvánosság végletes megosztottságának a sajtószabadságra gyakorolt hatásáról szólt. Itt a jelenlévő Václav Stetka és Sabina Mihelj, a Loughborough University ezirányú kutatásainak két vezetője adta meg az alaphangot. A hozzájuk csatlakozó szlovén, horvát és szerb kolléga mellett – a résztvevők bizalmából és felkérésére – magam is odaülhettem az asztalhoz, ahol végül arra jutottunk, hogy a szinte áttörhetetlen tájékoztatási és tájékozódási buborékokban lévők kilátni sem akarnak és főleg kitörni sem tudnak onnan. Maguk a hivatásos újságírók is egyre inkább az egyoldalú irányultságú és elkötelezettségű forrásokból tájékozódnak, nemcsak a közönség. Még a kongresszust köszöntő horvát miniszter is felhívta a figyelmet arra, hogy olykor a politika által kinevezettek lesznek az „újságírók”.
Igen, a szakma elvesztette a tartását. Ma az az újságíró, akire a politika vagy a tulajdonos, illetve az azt képviselő szerkesztőségi vezető rámutat. Függésbe kerül. Etikai, szakmai normák, követelmények innentől nem érvényesülnek. Nincs hivatásrend. Egyértelműen kiderült a beszámolókból, hozzászólásokból, hogy nincs olyan szakmai szervezet, amely képviseli a valódi újságírókat. Ha volna, és ha a szakmában dolgozók felismernék, hogy oda kell tartozniuk, akkor sem tudna sokat tenni, hiszen sokan kényszerűségből, a megélhetésüket, az addig felépített szakmai és magánéletüket féltve rendelik alá magukat ennek a szólás- és sajtószabadságot teljesen eltorzító új rendnek. Mindenki megbúvik a maga buborékjában. A vérmesebbje ellenségként tekint a másik buborékban bujkálókra. A felül levő drukkol, hogy minden maradjon így, a másik meg reménykedik, hogy majd csak jön egy fordulat, és akkor a gazdag buborékból lesz a szegény, a szegényből meg a gazdag. De a szakma egészét tekintve a győztesek azt kapják jutalmul, amit a vesztesek büntetésül: egyik csapattal sem áll szóba továbbra sem a politika. Legfeljebb kifizeti az övéit. Fényes jövőkép!
M. Lengyel László
