„A Horthy-korszak mérlege és emlékezete” – ez volt a címe Romsics Ignác akadémikus előadásának, amelyet február 14-én tartott az Aranytollas Újságírók Társaságában. Az igen alapos, sok adattal és táblázattal alátámasztott szöveget nehéz lenne röviden összefoglalni, inkább csak néhány fontos elemet idézek fel:
1920-ban nem volt másnak esélye az akkor még ideiglenesnek szánt államfői tisztségre. Horthy nem csak azért volt nyilvánvaló jelölt, mert mögötte állt a hadsereg, hanem azért is, mert az Antant képviselőinek jó benyomása alakult ki a több nyelven beszélő, elegáns tengerésztisztről.
Első súlyos döntése a trianoni szerződés elfogadása volt. Nem tehetett mást, mert ellenséges államok vettek körül minket, nem tudtunk volna ellenállni, ha megtámadnak.
Kevésbé ismert, de fontos dolog az 1920 utáni gazdasági konszolidáció. Kemény vagyonadót vezettek be, adókat emeltek, és fizetéseket csökkentettek – mégpedig legnagyobb mértékben a miniszterelnökét és más vezetőkét! (Általában is elmondható: se Horthy, se Bethlen István nem gazdagodott meg az ország vezetőjeként. Sok mindenért lehet őket bírálni, de a kezük tiszta volt.) Felvettek egy jelentős népszövetségi kölcsönt, amely lehetővé tette a szilárd pengő megteremtését. A földreform felemás volt, mert a kialakított apró gazdaságok az éhezéstől talán megmentettek 200 000 családot, de piacra termelő, életképes farmergazdaságok nem jöttek létre. Közben meg kellett oldani az elcsatolt országrészekből érkezett 400 000 menekült helyzetét, és alkalmazkodni kellett ahhoz, hogy alapvető ásványkics-kitermelő és gabonatermesztő területeinket elvesztettük, miközben a feldolgozóipar itt maradt.
Gazdasági fejlettségünket tekintve mindvégig jobban álltunk a Balkánnál, de sokkal rosszabbul Nyugat-Európánál. A legsikeresebb ágazat az oktatás volt, a népiskolaépítési programtól a gimnáziumok és egyetemek fejlesztéséig. Ugyanakkor a numerus clausus törvénytől kezdve, amely nyilvánvalóan a zsidóság ellen irányult, akárhogyan próbálják ezt tagadni egyesek mostanában, erősen jelen volt a diszkrimináció a zsidókkal szemben.
A Horthy-korszakot hatalmas jövedelemkülönbségek jellemezték, de történtek jelentős szociálpolitikai lépések: bevezették a nyugdíjrendszert, a fizetett szabadságot, a 8 órás munkaidőt, és az úgynevezett ONCSA-program sok szegény családot juttatott lakáshoz.
A jogállam bizonyos elemei működtek, például az igazságszolgáltatásban, de nevetséges azt állítani, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Voltak választások, az ellenzék működhetett a parlamentben, de hatalomra nem juthatott, a kormánypártot nem lehetett megbuktatni. Ezt leginkább az Európában akkor már példátlan nyílt szavazás garantálta az ország nagy részében. Bár igaz, hogy ezzel nem csak a baloldalt, hanem a szélsőjobbot is akarták akadályozni – amikor 1939-ben minden körzetben titkos lett a választás, a nyilasok törtek előre.
Trianon valóban súlyos csapás volt, ezért a revízió lett a külpolitika alapvető célja. Ezért hitték el a moszkvai nyilatkozatok ellenére, hogy a tisztázhatatlan kassai bombázás a szovjetek műve volt, és ezért léptünk be a háborúba. De ez katonailag katasztrófával végződött, a nyugattal folytatott titkos tárgyalások kitudódása pedig a német megszálláshoz vezetett.
Ami a holokausztot illeti: tény, hogy 1944 márciusáig a magyar kormányzat ellenállt a zsidók deportálását követelő németeknek. Miközben a zsidótörvények százezreket aláztak meg és lehetetlenítettek el egzisztenciálisan, a zsidónak minősített magyar emberek zömének az élete még nem volt veszélyben. (Kivéve a munkaszolgálatosokat, és az 1941-ben Kamenyec Podolszkijba hurcoltakat.) A megszállás után Horthy félreállt, megengedte mindazt, ami történt – képtelenség menyének az állítása, hogy nem tudott a tömegesen megjelenő kormányrendeletekről –, és csak a nyáron állította le a deportálásokat. Ebből viszont az következik: előbb is megtehette volna! Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha már márciustól ellenáll, de a vidéki zsidóságnak legalább egy részét talán megmenthette volna.
Szó esett Horthy emlékezetéről is: hogyan lett honmentőből, majd hongyarapítóból 1945 után országvesztő. Rengeteg olyan rágalmat is leírtak róla, amelyekből semmi nem volt igaz, de a ’70-es évektől elindult egy árnyaltabb értékelés. A rendszerváltozás után ellenben egy ellenkező irányú torzítás, kritikátlan megközelítés terjedt el. A tudománytalan apológiák terjesztését egyébként a Jobbik kezdte el. Ugyanakkor kétségtelen, hogy minden társadalmi rétegnek és minden családnak megvan a maga emlékezete, és ezek egymással ellentétesek lehetnek. Az állami emlékezetpolitikának az lenne a feladata, hogy ezeket segítsen összebékíteni.
Romsics Ignác úgy beszélt, ahogy komoly tudóshoz illik: szenvedélymentesen, pro és kontra érveket és tényeket sorolva. Ezt az alapállást még a mához eljutva is megőrizte. Azt mondta: nyilvánvaló, hogy az akadémiai kutatóintézetek körüli vihar oka az, hogy az állam szeretné közvetlenül megszerezni az uniós támogatásokat, amelyek ma az autonóm MTA-hoz érkeznek, és kézivezérléssel irányítani az intézményrendszert. Sokféle politikusi nyilatkozat hangzik el, de nem tudni, mi ezekből a hivatalos álláspont, és mit jelenthet a történelempolitikában és –oktatásban állítólag tervezett korszakváltás. Kérdés, akad-e olyan valódi tudós, aki hajlandó azt bizonyítani, hogy a hunoktól származunk, és a nyelvünk nem finnugor. Akkor láthatunk tisztábban, ha lesznek új tankönyvek.
Ezzel nem vigasztalt meg Romsics Ignác, de megtisztelő, hogy őszinte volt.
Domány András
Romsics Ignác volt az Aranytollasok vendége
