A régi korokban a polgári étkezéshez, a szép terítékhez szorosan hozzátartozott a ma már elfeledett csontos tányér. Az elegánsabb szervizeknél egy, a lapostányér széléhez pontosan illeszkedő félhold, vagy kifli alakú porcelán tányérka is felkerült az asztalra.
Kevesen tudták, hogy kollégánk, Elek Lenke ritkaságszámba menő, különleges, évtizedes hobbija a csonttányér gyűjtés. Páratlan gyűjteményének kiállítása – kortárs reflexiókkal kiegészítve – látható augusztus 7-ig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.
Az elegáns étkezés kelléke
A római és középkori főúri udvarokban a csontokat az asztal alá dobálták, a kutyák pedig rögtön elropogtatták azokat, miközben a jóllakott gazdák a tóga, vagy az asztalterítő szélébe törölték a szájukat. A nagy csarnokokban való közös étkezést idővel felváltotta az intimebb környezetben, családi körben való falatozás; a tányérokat, fedeles tálakat és mártásos csészéket pedig további változatos formájú és funkciójú darabok egészítették ki az ebéd-, illetve vacsoraszerviz részeként. Az elkövetkező évszázadok alatt az ónkupát és a súlyos kerámiatálat felváltja az üvegpohár, a könnyű porcelán, az abroszt már kiegészíti a damasztszalvéta, a csont számára pedig külön félhold vagy kifli alakú tányérka szolgált. Amikor hal volt ebédre vagy vacsorára, akkor a szálkát szintén külön tányérkára helyezték, amelyre többnyire ponty, vagy nagy bajuszú harcsa – olykor kagyló vagy csiga – figyelmeztetett.
A csonttányérokról kevés forrás áll rendelkezésünkre, így eldönthetetlen, hogy a tányérka vajon egy alkalmi étkészlet becses darabja volt-e, vagy csak dísztárgynak szánta a porcelánfestő. Használatuk, alkalmazásuk nem maradt meg a hajdani monarchia területén belül. Angliában, a viktoriánus időkben volt szokás a tányér bal oldalára csonttányért helyezni, és az sem volt ritka, hogy a menyasszonyok csonttányér-készletet kaptak nászajándékul. Egyes drága étkészletek áthajóztak a kis félhold alakú tányérkákkal az Újvilágba is. A moszkvai porcelán-múzeumból sem hiányozhatott a csonttányér: az asztal a cári húsvéti ebédre fényűzően volt megterítve, a terítékek mellé pedig itt is csontnak való alkalmatosságot helyeztek.
Ma már kuriózum
Ma is gyártanak csontos tányérokat a híres porcelán üzemekben, ám használni már díszebédeken sem szokták. Napjainkban már kuriózumnak számítanak a gyűjtemények, és csak néhány lelkes, kitartó megszállott vadászik rájuk antikvitás piacokon, vagy hirdetési oldalakon. A márkás, régi darabok természetesen értékesebbek, de a gyűjtők számára az értéket mégsem a gyártó, vagy a márka határozza meg, hanem a motívum ritkasága. Egy cikornyás felirat, egy lüszteres részlet, vagy szokatlan minta sokat ér.
Például egy 1914-es darabon huszár feszít, a Kérem a csontokat! magyar, vagy német nyelvű feliratos tányéron kutya, vagy cica ül türelmesen várva a megszolgált táplálékát.
A gyűjtemény tulajdonosa néhány éve Portugáliában egy szálloda séfjétől kapott ajándékba egy kékesfehér, letisztult, a hotel logójával díszített darabot. A kedves gesztus talán tudattalanul elevenített fel egy korábbi hagyományt, több országban szokás volt ugyanis, hogy a megbecsült törzsvendég az étterem emblémájával ellátott csonttányért kapott ajándékba.
A híres porcelán és fajansz manufaktúrákban ma is gyártanak csonttányérokat, ám használni már díszebédeken sem szokták azokat. Megmaradnak hát egy régi kor letűnt emlékének, mint a morzsaseprű, a gyufatartó vagy a mustáros tálka…
A kiállításhoz kortárs reflexióként Lublóy Zoltán alkotott egy bájos, japán stílusú tálkát, Hitka Viktória pedig az ő sajátos stílusában írt elgondolkodtató, mai feliratokat néhány régi tányérkára.
Támogatók: Rosenthal, Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt., Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség, Magyar Vendéglátók Ipartestülete, Turizmus Kft., Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Emberi Erőforrások Minisztériuma.
A kiállítás megteremtésében Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, Szalipszki Judit kurátor és Csige Márta grafikus segítette a gyűjtőt.
Szerző: Barna Judit
