Egy héttel 87. születésnapja előtt elhunyt dr. Szalontai Éva aranytollas újságíró, a MÚOSZ Életmód Szakosztályának elnöke. Nemrégiben, 2016 márciusában, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerték el munkásságát. Temetése július 7-én, csütörtökön 15 órakor Gazdagréten, az Angyalok Templomában lesz.
Több mint kétezer újságcikke jelent meg magyarul, angolul, oroszul, franciául. Különösen büszkén emlegette svéd és ausztrál tudósítói tevékenységét. 41 éven át volt tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Több esztendőn át vezette a Magyar Sajtó című szaklap Mesél a múlt rovatát. Alapítója az Egészség=Élet című internetes újságnak.
Kemény, céltudatos, sikeres kolléga, igazi egyéniség volt. Hangoztatta: az írás és a MÚOSZ-ban végzett eredményes szervezőmunka tartja teljes szellemi és fizikai frissességben.
A Sajtóház homlokzatán „Éva néni” tiszteletére fekete zászló leng néhány napig. De ennél sokkal tovább él majd kollégái, munkatársai, barátai emlékében.
Búcsúzunk, Éva
Amikor hetekkel ezelőtt utoljára beszéltünk, mi lett volna a téma, ha nem az Életmód Nap. Egyik kedves gyermeke, szeretett közössége, a mi kis családunk számára évekkel ezelőtt megvalósított álma. „Rakoncátlankodott az egészségem, de már jobban vagyok, és júniusban meglesz a hatodik. Szervezem, s máris neves előadók mondtak igent a felkérésemre”.
Aztán kapott egy jól megérdemelt kitüntetést, Arany Érdemkeresztet nem adnak akárkinek. Gratulálni akartam, de nem vette fel a telefont. Rosszat sejtettem. Érdeklődtem. Kaptam híreket. S nem voltam tőlük boldog. Most pedig nagyon szomorú vagyok.
Több mint 20 éve ismertük egymást. Egy cikkemre reagált, s megkérdezte, hogy az általa „istápolt” baráti társaság kiadványába elhelyezheti-e? Az „igen” óta voltunk kapcsolatban.
Egyszer egy küldöttgyűlésre érkezve megállt autójával a bejárat előtt keresztben. – Éva Drága! Nem fogja zavarni az udvarba behajtani szándékozókat? – kérdeztem tőle. Gondolkodott kicsit, aztán kiment a kocsihoz, s pár centivel előrébb állt. Nem szólt senki neki a kis manőverezési kényszer miatt. Sokan szerettük, tiszteltük.
Gyakran hívott. Ha elutazott szólt, amikor visszajött invitált az általa szervezett újabb rendezvényekre, kérdezett, biztatott, segítséget kért, tanácsot adott.
Kizárólag a betegségéről nem beszélt. Nem akarta, hogy féltsük, nem gondolta, hogy az másra is tartozik. Birkózott, s eddig mindig megbirkózott vele. Most az a fránya, senkit nem kímélő kór győzött. Miért?
Tudtuk, hogy beteg. De ismertük akaraterejét is. Mozgatva lelkes kis csapatát, az életmód szakosztály igen aktív gárdáját, a kórházból is rajta tartotta szemét az újabb Életmód Napon. S egy héttel az esemény előtt… elment. Máris nagyon hiányzik!
Emlékét megőrizzük! Munkáját folytatjuk! De már soha nem akkora lendülettel, s főleg nem vigyázó szemei előtt, mint idáig. De fentről még vigyázzon ránk! „Szóljon”, ha valami nem úgy zajlik, ahogy szerette volna mindig! Mert a tökéletesre törekvés mindig ott volt minden cselekedetében.
Barátai, tisztelői, kollégái búcsúznak Tőle! Nyugodjék békében!
hj
Amikor hetekkel ezelőtt utoljára beszéltünk, mi lett volna a téma, ha nem az Életmód Nap. Egyik kedves gyermeke, szeretett közössége, a mi kis családunk számára évekkel ezelőtt megvalósított álma. „Rakoncátlankodott az egészségem, de már jobban vagyok, és júniusban meglesz a hatodik. Szervezem, s máris neves előadók mondtak igent a felkérésemre”.
Aztán kapott egy jól megérdemelt kitüntetést, Arany Érdemkeresztet nem adnak akárkinek. Gratulálni akartam, de nem vette fel a telefont. Rosszat sejtettem. Érdeklődtem. Kaptam híreket. S nem voltam tőlük boldog. Most pedig nagyon szomorú vagyok.
Több mint 20 éve ismertük egymást. Egy cikkemre reagált, s megkérdezte, hogy az általa „istápolt” baráti társaság kiadványába elhelyezheti-e? Az „igen” óta voltunk kapcsolatban.
Egyszer egy küldöttgyűlésre érkezve megállt autójával a bejárat előtt keresztben. – Éva Drága! Nem fogja zavarni az udvarba behajtani szándékozókat? – kérdeztem tőle. Gondolkodott kicsit, aztán kiment a kocsihoz, s pár centivel előrébb állt. Nem szólt senki neki a kis manőverezési kényszer miatt. Sokan szerettük, tiszteltük.
Gyakran hívott. Ha elutazott szólt, amikor visszajött invitált az általa szervezett újabb rendezvényekre, kérdezett, biztatott, segítséget kért, tanácsot adott.
Kizárólag a betegségéről nem beszélt. Nem akarta, hogy féltsük, nem gondolta, hogy az másra is tartozik. Birkózott, s eddig mindig megbirkózott vele. Most az a fránya, senkit nem kímélő kór győzött. Miért?
Tudtuk, hogy beteg. De ismertük akaraterejét is. Mozgatva lelkes kis csapatát, az életmód szakosztály igen aktív gárdáját, a kórházból is rajta tartotta szemét az újabb Életmód Napon. S egy héttel az esemény előtt… elment. Máris nagyon hiányzik!
Emlékét megőrizzük! Munkáját folytatjuk! De már soha nem akkora lendülettel, s főleg nem vigyázó szemei előtt, mint idáig. De fentről még vigyázzon ránk! „Szóljon”, ha valami nem úgy zajlik, ahogy szerette volna mindig! Mert a tökéletesre törekvés mindig ott volt minden cselekedetében.
Barátai, tisztelői, kollégái búcsúznak Tőle! Nyugodjék békében!
hj
