A MÚOSZ etikai bizottsága a most lezárult ciklus kezdetéig egy jó néhány évvel ezelőtti állapot lenyomata volt. Azé az időszaké, amikor az újságíró szövetség kvázi kamaraként működött, tehát az aktív újságírók mind tagok voltak, és így a velük kapcsolatos etikai ügyekben automatikusan a MÚOSZ volt az illetékes.
Ez az időszak már igen régen véget ért. Az etikai bizottság ennek ellenére megőrizte azt a gyakorlatot, hogy minden hozzá beérkező ügyben eljáró bizottságot alakított, első- és másodfokú döntéseket (határozatokat, illetve állásfoglalásokat) hozott, függetlenül a panasz súlyától és a formát tekintve attól is, hogy a bepanaszolt újságíró tagja-e egyáltalán a szövetségnek. Mindezt kiterjedt adminisztráció mellett.
Meggyőződésem, és a bizottság elnökeként igyekeztem ennek az álláspontnak érvényt szerezni, hogy a MÚOSZ a saját imázsát rombolta ezzel a gyakorlattal. Ez az önkéntes rendőrködés semmivel sem emelte a szövetség presztízsét, viszont kétségkívül arra ösztönözte a sajtóperekben eljáró ügyvédeket, hogy minden ügyükkel automatikusan keressék meg az etikai bizottságot, a kapott határozatot/állásfoglalást pedig lobogtassák a bíróság előtt, „foglalkozott vele a MÚOSZ eb is” felkiáltással.
Nem véletlen, hogy amikor beszüntettük a korábbi gyakorlatot, és előzetes mérlegelésnek vetettük alá a beérkező ügyeket, egy pillanat alatt híre ment, hogy a papírgyár bezárt, és az ügyvédek azóta elkerültek minket. Ami viszont fennmaradt a szitán, az igen pontosan megmutatta, jobbára miféle „ügyekkel” fordulnak az emberek a MÚOSZ eb-hez. Az elmúlt négy évben kezeltem visszautasított szerelmest, homoerotikus vonzalmában megbántott rajongót, több nyugdíjast, akinek a helyi hírharsona szúrja a szemét, sima bajkeverőt és szociopatát, és legfőképpen igen nagy tételben kutyaimádókat, akik fel voltak háborodva azon, miként nevelt egy háromlábú ebet egy – sajnos akkor még MÚOSZ-tag – vlogger.
Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a MÚOSZ etikai bizottságának ne volna feladata a mai médiavalóságban, hiszen pontosan látjuk, miféle mélységekbe süllyedt a szakmánk etikai fundamentuma, de olykor maga a józan ész is. Ez a szakmai nihil azonban nem kezelhető a korábbi bíróságosdival, különösen, hogy az egyes konkrét ügyekben a bepanaszoltak – például a közszolgálati televíziónál – természetesen a fülük botját sem mozgatták a bizottság megkereséseire. Ezért alakítottuk ki azt a gyakorlatot, hogy a legfontosabb ügyekben – akár elnök úrral közösen is – állásfoglalásokat fogalmaztunk meg, és tettünk közzé a MÚOSZ honlapján.
Ebből a fókuszáthelyezésből fakad, hogy egy megörökölt, elmérgesedett ügy lezárása után, még 2017-ben a bizottság azt is kinyilvánította: a tagságon belüli viták, fegyelmi fölvetések nem tartoznak az etikai bizottság eljárási illetőségébe. Javasoltuk egyúttal az elnökségnek, hogy az ilyen esetekre dolgozzon ki önálló eljárásrendet.
Mindebből következik, hogy úgy érzem, amit célul tűztem ki négy évvel ezelőtt, azt sikerült elvégeznem. Szívből köszönöm a bizottság tagjainak, hogy ebben a segítségemre voltak. Azt remélem, hogy az etikai bizottság új irányvonalát a későbbiekben is a magáévá teszi a szövetség.
A bizottság elnöki posztjáért azonban nem pusztán azért nem indulok újra, mert a munkát befejezettnek látom. Ebben a döntésemben meghatározóak azok a benyomások, amelyeket küldöttgyűlési tagként és az elnökségi ülések meghívottjaként szereztem az elmúlt négy évben. Alapvető bizalmatlanságot, bosszúvágyat, fontoskodást is kénytelen voltam megtapasztalni, és ez harminc éves MÚOSZ-tagság után mély emberi csalódás volt számomra.
Visszatekintve természetesen látom, hogy az a tény, hogy Hargitai Miklós egy csapat élén pályázott az elnökségre, és ez a csapat el is nyerte a küldöttek bizalmát, felfogható volt úgy is, hogy az újságíró szövetség – egy küldött társunk szép kifejezésével – a Népszabadság mentőhajójává vált. Akkor, 2017 elején még nem érzékeltük, milyen elképesztő a szolidaritáshiány a szakmában a Népszabadság sorsát illetően, nem számoltunk azzal, hogy sokan elégtétellel látják, most már nemcsak a sajtószabadságnak, hanem nekünk is rossz. Meglehet, hogy túl sokan voltunk, túl nagy volt a változás, amit célul tűztünk ki – de az tagadhatatlan, hogy Hargitai elnök úr visszatette a MÚOSZ-t a térképre.
A mentőhajóból ezennel kiszállok. Köszönöm a figyelmet.
N. Kósa Judit