Hetek óta foglalkoztat, hogy válaszoljak a kérdésre: jó másfél évtizednyi passzivitás után, miért döntöttem úgy, hogy – némi unszolásra – részt veszek a küldöttgyűlésen.
Talán valamilyen nosztalgia, emlékezés a régi időkre, amikor valóban pezsgő-nyüzsgő élet volt a székházban, működő szakosztályokkal, rendezvényekkel, szakmai beszélgetésekkel vagy egyszerűen csak barátkozással? Valóban kellemes időszak volt, örülök, hogy a hetvenes évek végétől, jó tíz-tizenöt évig, láthattam, és egy kicsit benne is lehettem abban a – ma már idillinek tűnő – időszakban a MÚOSZ életében.
Azt gondolom, hogy a nosztalgia nagyon kevés és egy szervezet további életének kialakításához nem elegendő muníció.
Azért is döntöttem a részvétel mellett, mert úgy gondolom, hogy a fotóriporterek, akik kamerával író újságíróknak is tekinthetők, megérdemlik, hogy minél több küldött képviselje őket. Főként azonban az motivált, hogy úgy látom, a MÚOSZ elmúlt, közel harmincéves története, a lassú leépülés története. Nagyon jól mutatja ezt az a folyamat, ami az ingatlanokkal történt. Valószínűleg nem véletlen, hogy az ingatlanok, így a vagyon, jelentős részének elvesztése, párhuzamosan haladt a Szövetség társadalmi presztízsének, súlyának változásával, csökkenésével.
Azt gondolom, hogy – különösen a mostani ellenséges külső környezetben – a MÚOSZ legnagyobb feladata az, hogy kikecmeregjen a negatív megítélésből, levesse az önmagát túlélt, posztkommunista szervezet stigmáját. Bár hiszek a gesztusok erejében, hatásában, az a véleményem, hogy a politikai megnyilvánulások, nyilatkozatok mellett a szakmai munka, a szakmán belüli megosztottsággal szemben egyfajta integráló szerep lehet(ne) az, amivel a MÚOSZ újból egy látható, jelentős, tekintélyes társadalmi, szakmai szervezetté válhatna.
Nagyon remélem, hogy a küldöttgyűlés hozzásegíti a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, hogy elinduljon ezen az úton és nekilásson egy újfajta szerep kidolgozásához és egy új társadalmi pozíció elfoglalásához.