Kettős minőségben – mint leköszönő alelnök és mint az alelnökségre, valamint a tiszteletbeli elnökségre is jelölt – kopogom ezt a levelet a laptopomba.
Az elsőnél hosszabban időzök. Négy éve Hargitai Miklós megtisztelő felkérésére mondtam igent. Korábban ugyan voltam már küldött, és megtapasztalhattam, hogy a sok jószándékú ember eltérő véleménye hogyan tudja semlegesíteni, kioltani egymást, de az egész szervezet működésének irányításában addig nem vettem részt. Évtizedes szakosztályvezetési tapasztalat birtokában azt hittem – naivan – hogy érdemi segítője lehetek az elnöknek. Visszatekintve azonban meg kell állapítanom, hogy a csupán demokratikus felfogás, szakmaszeretet, helyismeret és formál-logikai véleményformálási képesség egy ilyen szervezet irányításában való felelős részvételhez kevés. Ezt minden mostani aspiráns szíves figyelmébe ajánlom.
Van, amit sikerként tudok elkönyvelni. Ilyen a kezdeményezésemre létrehozott Vastoll, amivel szépkorú kollégáinknak tudunk, méltán, örömet okozni. Az Európánkért Díj, melyet a Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztály alapított az Elnökség támogatásával, máris komoly presztízsre tett szert.
Ugyanakkor önkritikusan meg kell állapítanom, hogy a MÚOSZ stratégiáját kidolgozó munkacsoportban a szakmapolitikai célokat markánsabban kellett volna megfogalmaznom. Sokkal körültekintőbben és felkészültebben kellett volna érvelnem az Alapszabály módosítását kidolgozó csoport tagjaként is, mert a mai napig sok kérdés tisztázatlan. Mire gondolok? Mást ne mondjak, a felelősségi- és jogkörök meghatározása sehol sem található az alelnökökre és a tiszteletbeli elnökre vonatkozóan. Nincs konkretizálva a mandátumvizsgáló és a jelölőbizottság feladata sem.
Szervezetünkben a szokásjog sok mindent a mai napig meghatároz. Ennél nagyobb mozgató rugója csak a régi barátságoknak és a személyes összefonódásoknak van. Magától értetődőnek tartotta mindenki, hogy Keleti Éva több, mint a mérleg nyelve – maga a mérleg. Hiszen ő volt a megtestesült jóindulat, aki kivételes művészi-szakmai munkássága mellett a MÚOSZ-szal úgy törődött, mintha a családja lenne. De emberek vagyunk és tévedhetünk is! Mi van, ha az általunk megszokott, és jónak tartott módszereknél vannak célravezetőbbek? Mi van, ha az objektív célok eléréséhez szükséges lépések és eszközök a szubjektív értékítélet prizmáján keresztül torzítva jelennek meg?
Az utolsó évünkre Tihany árnyéka vetült. Életem legszebb élményei fűződnek az ottani üdülőnkhöz, kezdve az ötven évvel ezelőtti augusztussal, amikor első gyermekem hetedik hónapos terhes édesanyjának pocijában nyaralt ott először. Pontosan tudom, átérzem tehát, milyen nehéz elengedni. Mégis, látva a számokat úgy döntöttem, hogy el kell adni, tovább kell lépni. Arra azonban nem számítottam, hogy Tihany olyan megosztó tényezővé, vízválasztóvá válik, mint amilyen lett. Elképzelni sem tudtam, hogy olyan ádáz támadásoknak lesz kitéve elnökünk, mint amit mindenki megtapasztalhatott. Bravúrosan használták fel egyesek Tihanyt a tisztújítás előrehozott kampányaként. A „nemzeti” Médiaszövetségnek mást nem is kellett tennie, mint csokorba fűzni és a Magyar Nemzetben kajánul publikálni a Tihanyt „elherdálókat” támadó belső ellenzék érveit.
A másik minőségemben, mint jelölt, csupán annyit szeretnék közölni, hogy bár megtiszteltetésnek tartom és megköszönöm, hogy egyesek újra alelnöknek, mások pedig tiszteletbeli elnöknek javasoltak, ám az alelnökként végig kínlódott utolsó évem gyötrelmes tapasztalataiból kiindulva és közel a nyolcvanadik évemhez semmilyen tisztséget nem kívánok vállalni.