Humorba pácolt életbölcselet

Ez a cikk 10 hónap frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szakolczay Lajos beszéde, melyet Bertalan Tivadar Félcédulák című könyvének bemutatóján mondott el.

Akinek több félcédulája van, nem biztos, hogy félcédulás. Lehet, hogy egészcédulás, megverve okossággal, bölcsességgel, humorral – no meg a képzőművészeti ajzottságon kívül a jól fogalmazás átkával-örömével is –, de ebben a “gyűjtő fogalomban” a hívó szó mégiscsak a félcédula. Mint elmebeli állapot, mint a normálistól elütő vagabund szószátyárt jellemző bakafántoskodás. Ha úgy vesszük, félcédulás volt Karinthy Frigyes is, és Örkény István is, hiszen kalitkájukból olyan madár röppent ki, amelynek szárnyát hiába sebezte meg a történelem, röpülni igencsak tudott. Csőrét hiába zárta szájzár – az ilyet nem illik,  mert megbotránkoztató – parancsszava, vég nélkül csicsergett.

Balról jobbra: Az est háziasszonya Juhász Judit, az MMA szóvivője, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Bertalan Tivadar festő, grafikus, író, az MMA és a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának tagja, Császár Angéla színművész, az MMA rendes tagja és Mécs Károly színművész, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagja (Fotó: Fábry János)

Röpült, mert szabad volt. Csicsergett, mert szabad volt.

Bertalan Tivadar is ilyen megátalkodott sóderoló. Úgy tesz, mintha nem volna normális – minden szavában (humoreszkjében, versbeszédében) ott a túlpörgetett tudálékosság, az ernyő nélküli zuhatag –, közben nagyon is az eszénél van. Az eszénél van, hiszen a bolondját járatja velünk. Olyan csőbe – a görög filozófiát és misztikumot egyféle túlbeszélő, halandzsa-alagútba – von bennünket, amelyben nem használhatjuk a saját lámpásunkat (azért, mert nincs is, vagy épp elragadta tőlünk a lelkiismeretünket őrző Töpörin, az angyal). Helyette az ő sziporkázó, szúrós gyertyafényét kell követnünk, amelyben az állítás egyben az állított (többnyire talpáról a feje tetejére állított) “vélemény” (bábu, konyhafilozófia, stréber kacaj) visszavonása is.

Bertalan Tivadar festő, grafikus, író, az MMA rendes tagjának könyvbemutatója a Pesti Vigadóban volt 2016. november 30-án. (Fotó: Fábry János)

Írásainak homlokán nem véletlen a félcédulásra valló mottó: “Nagyon kérem, nem kell komolyan venni, amit mondok. Ezt komolyan mondom.” Az író üde, kacskaringós szelleme nagyító alá vonja az emberi fejlődés, a társadalom, az önző egyén, a hőbörgő politikus, a pózoló szónok  és a kéjre öreg, ám udvarlásra jó megannyi vénlegény sánta pillanatait, s ahelyett, hogy mankót nyomna a hónuk alá (kérdés, az emberi fejlődésnek és a társadalomnak van-e hónalja), kacajjal vesszőzi őket. Korbácsa? A filozofikus, aforisztikus, a konyhafilozófiát sem megvető groteszk. Meg a mítosszá avanzsált helyzettudat (Diogenész mint hős) dörzspapírral való fényesítése: “Már Nagy Sándort is arra kértem, álljon odébb, mert eltakarja a Napot”. A nosztalgia ég-magasba emeli a gyermekkort (Zsíros kenyér), kikel a mázas gyönyörűséget ocsmány argóvá lealacsonyító beszéd ellen (Köcsögök), ám az író rövidebb-hosszabb történetein (humoreszkjein) túl tesz – noha belőlük egyik sem megvetendő – a bölcselmi súlyú aforizmáinak a sora. “A bölcselet a tanácstalanság megjelenési formája” (Bölcselet). “Aki nem tudja elviselni ezt a rövid, átmeneti állapotot, amit Életnek nevezünk, a Halált sem érdemli meg”; “A művészet meghatározója az időtlenség. Az időtlenség meghatározója az idő”; “Pesszimista vagyok, ezért minden csalódás örömet okoz”; “A tisztánlátás megöli a gondolkodást” (Mottók).

A könyvet Szakolczay Lajos irodalomtörténész mutatta be. (Fotó: Fábry János)

A kitalációs létrán álló, teremtett prófétájának, a minden titkot átvilágító szentnek és a tudásra éhes nebulónak a párbeszéde ugyancsak fölvillant valamit eme gondolkodás fényéből. “TANÍTVÁNY: Mester, én még fiatal vagyok, de máris úgy érzem, hogy a föld megérett a pusztulásra. XVII. VEZEKIEL PRÓFÉTA: Állj meg, fiam! Ne temesd a Földet. Ha eltemeted, mivel hantolod el?”

XVII. Vezekiel prófétát már a képzőművész-író korábbi könyveiből ismerjük, aki nem más mint a középkort a mával összekötő, az újpesti vagabund létszemléletet az angyalkák suhanó röptével összekötő látnok. Aki sokat tanult Bertalan Tivadartól. S a sokszor gúnnyal és megbocsátó szeretettel ítélkező író pedig tőle. Mindketten döbbenten olvassák Töpörin, az angyal Égre írott ítéletét: “Ha az Ember nem tud a bűnben megállni, / az Isten egyszer csak mást fog kitalálni” (Újpest város emlékkönyvébe). “Az Űrben semmi Űr nem keletkezik annak nyomán, ami történik – így a Tollpamacs. Az ember természetesen szövi a maga világhálóját, olvassuk a röppentyűnek is rövid eszmefuttatásban, s ebben a világhálóban mindannyian pókok vagyunk a rettenet küszöbén. Sugallat? A szabadsággal kell szabadulnunk. A szeretet, a másikat megértő szeretet szabadságával.

Bertalan Tivadar dedikálja új könyvét. (Fotó: Fábry János)

Jó időben és jó helyen hangzott el – aki fülel, meg is érti sugallatát – az Eligazítás. “– Tessék mondani, ha erre megyek, jófelé megyek? – Természetesen. – És ha arra mennék? – Arra is jófele menne. – Ezek szerint teljesen mindegy, merre megyek? – Ön eligazítást kért. Nézze, bármerre megy, ha van elég ideje, kellő kitartása, és tartja a helyes irányt, akkor ugyanide tér vissza, mivelhogy a Föld állítólag gömbölyű, még ha sok bucka meg gödör van is rajta.”

A kitűnő rajzok (szörnyek, szentek, csontvázak, ember- és állatfigurák) csak még érzékletesebbé teszik a Bertalan Tivadar-i okoskodás – az író mindig jó helyen tapogat – bölcs “felhőfejesét”. (Napkút Kiadó, 2016)

 

Szakolczay Lajos

 

A szerzőről

Önnek ajánljuk