Őszinte emlékezés – Tatár Imre 56-os naplója

Ez a cikk 10 hónap frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szeretettel köszöntjük a ma 97 éves Tatár Imrét, a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának és Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának tagját!

tatar_imre_helsinki_1973_magyar_nemzet
Tatár Imre [Forrás: Magyar Nemzet – 1973]
Vérbeli újságíróként rótta az utcákat, üzemekbe látogatott el, szenvedélyes vitákon vett részt a most megjelent kötet szerzője. Hat évtizeddel ezelőtt sem volt (már) „pesti srác” a heteken belül 97. évébe lépő Tatár Imre; nem fogott fegyvert, inkább felnőtt fejjel, higgadtan figyelte, elemezte az akkori eseményeket. 1956. november 13-tól 1957. május 27-ig írta bejegyzéseit – akkor úgy hitte, kizárólag saját magának. Most mégis közzétette, hogy hozzájáruljon a kollektív emlékezethez.

Az 56-os Napló, amely Újságok, utcák, emberek alcímmel jelent meg, izgalmas kordokumentum: a forradalom és az azt követő hónapok krónikája, illetve egy baloldali értelmiségi tépelődésének tükre. Visszatekintve az októberi „viharra”, összefoglalta a forradalom eseményeit és az azt megelőző évek történéseit is, egészen a 23-i tüntetésig, a november 4-i szovjet beavatkozásig.

Bő egy héttel a szovjet csapatok bevonulása után kezdte el az aprólékos naplóírást Tatár Imre, aki – lelkiismeretére hallgatva – nem „igazolt át” az MDP utódpártjába, az MSZMP-be, és nem járt be dolgozni a Népszabadság szerkesztőségébe, amely a gyűlölt Szabad Népet váltotta föl.

A szerző munkaszolgálatosként részt vett a második világháborúban, majd a szovjet hadifogságból hazatérve – orosz nyelvtudásának köszönhetően – a Szabad Népnél kezdte újságírói pályafutását. Kommunistának vallotta magát, lelkesen támogatta az „új, szocialista világ” építését. Ám ami ebből megvalósult, a karikatúránál is borzalmasabbra sikerült: sötét diktatúra köszöntött az országra, személyi kultusz, kitelepítések, gazdasági csőd.

A Sztálin halála (1953) utáni olvadás 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával megtorpant, és megkezdődött a Rákosi-féle rezsim haláltusája. Az 56-os Napló szerzője bekapcsolódott a „párton belüli ellenzék” vitáiba, amelyek azt kutatták, miként lehetne kivezetni az országot a zsákutcából. A vitapartnerek természetesen nem forradalmat akartak, szovjet tankokra lövöldöző sihederekkel, hanem politikai megoldást. Miért nem sikerült elkerülni a vérontást? Miért torkollott a forradalom a Köztársaság téri pártház ostromába, majd a szovjet invázióba?

A naplóíró egyebek mellett e kérdésekre keresi a választ, de miközben osztja a kommunistákból kiábrándult tömegek elemi felháborodását, megpróbálja „mélyebb őszinteséggel” tisztázni saját felelősségét, boncolgatni saját szerepét. Mint írja, „szabadnépesként” viselnie kellett a gyűlölet és a megvetés szégyenét. Riadtan leste az október végi napokban a lakása közelében megálló, fegyveresekkel megrakott teherautót. „Megremegtem, amikor este tájban csöngettek a kapun.” Vajon a nemzetőrök nem jönnek-e el érte, a volt szabadnépesért is, és lógatják föl egy lámpavasra. Hiába magyarázta volna, hogy „ezt a forradalmat tulajdonképpen írók és újságírók indították meg! Hiába mondtam volna, hogy én írtam a Káderanyag és az ember című cikket, …A nép című szatírát”.

Mély megvetés övezte a Szabad Nép újságíróit. „Hazudtatok, szédítettétek a népet!” – üvöltötte egy asszony a tömegből Tatár Imre arcába a lap Blaha Lujza téri székháza előtt. „Igaza volt, bár írtunk becsületes, jó, igaz cikkeket is. Ott kellett volna lennem a hullámzó tömegben, de nem, én is a többi velem egyívású újságíróval maradtam…” A fegyverek árnyékában szerkesztgették október 29-ig a napilapot, amelyet azonban akkoriban már jószerével senki sem olvasott, inkább az utcán elégették.

„Miért nem lehettem én is ott a barikádokon? Miért nem küzdöttem ott a fiatalok és munkások között?” – kérdi önmagától Tatár Imre. Csak az oroszok november 4-i intervenciója után szakít a párttal, és képtelen a kádári bábkormány hívéül szegődni, bár egyetért azzal, hogy rendet kell teremteni, mert „ha nem konszolidálódik ez a kormány, jöhet egy sztálinista, most már valóban erősen ellenforradalmi hullám… Nem akarok többé a nép ellenére cselekedni, nem akarom magam soha többé a barikád túlsó felén találni.”

tatar_imre_naplo_konyv
Tatár Imre – Napló ’56

Töprengéseit, vívódásait naplójával osztja meg az állástalan újságíró. Naivul azt hiszi, hogy a munkástanácsok bevonása a hatalomba, vagy egy új párt alapítása meghozná a kibontakozást, a kiutat a káoszból. Bizakodva keresi föl régi és új ismerőseit a budapesti üzemekben, ám szertefoszlanak illúziói, amikor a sortüzekről és Nagy Imréék elrablásáról értesül. „Becsületből elégtelen” – jegyzi be naplójába keserűen, így minősítve a módszert, ahogyan romániai száműzetésbe küldték a jugoszláv nagykövetségre menekült politikusokat.

Időközben az Esti Hírlapnál helyezkedett el a pártonkívüli Tatár Imre, fenntartva a véleményét, hogy Nagy Imre nem volt áruló, és nem volt ellenforradalom az, amit a Kádár-rezsim annak nevezett. Később a Magyar Hírlapnál és a Magyar Nemzetnél folytatódott pályája. Sikerült megőriznie függetlenségét, bár továbbra is a szocializmus híve maradt. (Egyébként „istenverésnek” tartotta, hogy „Oroszországban épült fel először az, amit szocializmusnak neveznek”.)

Évtizedekig hevertek fiókja mélyén a naplót tartalmazó füzetek. Most könyv formájában osztotta meg olvasóival Tatár Imre mindazt, ami vele, és a hozzá hasonlókkal hatvan esztendeje megtörtént. Hű maradt Ötvenhat eszméihez, amelynek – részleges – megvalósulására harminc-egynéhány évet kellett várnia.

Naplóját érdemes elolvasni mindenkinek, akit Magyarország történelme érdekel. Tatár Imre könyvének megjelenése előtt Martin József újságíró, főiskolai tanár beszélgetett a szerzővel.

Toronyi Attila

Forrás: Infovilág

A szerzőről

Önnek ajánljuk