Interjú Dluhopolszky Lászlóval – 55 éve a pályán

Ez a cikk 10 hónap frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Pócsmegyeri Kisbíró interjút készített Dluhopolszky Lászlóval, a Magyar Karikatúraművészeti Szakosztály tagjával.

 

2-dluhopolszky-laszlo-portrerajzolas-kozben-foto-horvath-peter
Dluhopolszky László portrérajzolás közben [Fotó: Horváth Péter]
– Szeretettel köszöntelek! Surányban vagyok, a Surány büszkeségei sorozat következő szereplőjénél, Dluhopolszky Lászlónál. Először azt szeretném, ha néhány mondatban elmondanád, hogyan lesz valakiből karikaturista?

 

– Az én pályám a Kossuth nyomdában kezdődött. 1969-ben, érettségi után elmentem a Kossuth Nyomdába dolgozni, ahol hirtelen belekerültem egy olyan vérkeringésbe, ahol egy emeleten három karikaturista is működött: Jelenszky László, Dunai Imre és Gáspár Imre. Megismerkedtem a fiúkkal, de nem sokkal ezután ezek a srácok elmentek katonának. Ott maradtam egyedül, mint kezdő karikaturista. Azután, karácsonykor kaptam egy felkérést, hogy rajzoljak a Kossuth Nyomda lapjába. Így azt lehet mondani, véletlenül kerültem erre a pályára, noha már volt egy kísérletem 1962-ben, amikor a nagybátyámnál kint jártam Grazban, és az ottani sportújságban megjelent egy rajzom. A nagybátyám volt a grazi csapat edzője, és a csapat kapusáról készült az első karikatúrám.

– Te gondolom, jó voltál rajzból. Úgy hiszem, hogy karikatúrarajzoláshoz nemcsak rajztudásra van szükség. Ahhoz kell egyfajta látásmód is. A tehetség mikor mutatkozott meg először?

– Hát szegény édesapám mindig zongoristát szeretett volna faragni belőlem. Különórákra jártam, szolfézsra, bemutatókon is részt vettem az iskolai zenekarokkal és kórussal. Mikor ötödikes lett em, azt mondta nekem, ha kitűnő lesz a bizonyítványon félévkor, akkor vesz nekem egy pianínót. Kitűnő lettem, de nagyon kértem, ezt a pianínót ne vegye meg, mert én rajzolni szeretnék. Olcsón megúszta apám, mert akkor vett nekem egy nagy rajztömböt. Kimentünk a Duna partra, és azt mondta nekem, voilà, itt van a víztorony, rajzold le. Ő elment egy kicsit sétálni, mikor visszajött és meglátta a rajzomat, azt mondta, jó hogy nem vettem zongorát. Az volt életem első ilyen nagyobb alkotása. Először nem gondoltam arra, hogy karikaturista leszek, de apám annyira humoros ember volt, szinte Kazal és Hofi humorát elegyítette saját magában, hogy egyszerűen nem lehetett e mellett elmenni. Hát, én csak tanultam és tanultam azt a sok jó humort, amit családi és társasági szinten előadott, és amikor 69-ben az a Kossuth Nyomdás felkérés ért engem, akkor nem akartam elfutni, inkább megpróbáltam helytállni, és vicceket kitalálni. Amikor a közös karácsonyi és szilveszteri lap megjelent, akkor az öreg Czinege bácsi – ez a Czinege Lajos bátyja volt –, odahívott magához és azt mondta, jó, hogy itt az üzemi lapban rajzolsz, de miért nem keresed meg a „Fülest”, a Magyar Ifjúságot vagy a Ludas Matyit? Ott még pénzt is adnak érte. Hát felcsillant a szemem, 18 éves vagyok, nincs semmi zsebpénzem, a nyomdászfizetés pedig éppen, hogy a rezsire elég. A karrierem úgy indult el, hogy apám a következő nyáron négy rajzomat elküldte a Magyar Ifjúságnak, és azokat folyamatosan leközölték. Sétáltam a Czinege Laci bácsival és azt mondtam: – Látja, Laci bácsi, én most már profi karikaturista lett em. Laci bácsi azt válaszolta: – Kisfiam, ne is ábrándozzál, majd ha 30 éves leszel, elmondhatod, hogy elindultál ezen a pályán. Igaza volt, ehhez a munkához valóban kell egyfajta látásmód is. A hírekre is nagyon oda kell figyelni, hogy az ember mindig naprakész legyen, mindenről tudjon beszélgetni és mindenről legyen egy olyan véleménye, ami humoros.

Bálna – Dluhopolszky László rajza
Bálna – Dluhopolszky László rajza

– Ahogy végignéztem az életrajzod, hát nem kevés díj övezte a pályafutásod, és ami az embereknek is nagyon sokat mondhat, egy emblematikus lapnak, a Ludas Matyinak is voltál főszerkesztője. És hogy ne legyen vége, a beszélgetésünk valódi apropója az, hogy most Brazíliában volt egy verseny, ahol Te díjat nyertél. Kérlek, meséld el nekünk, hogy ez hogy történt, kicsit dicsekedj! Szeretnék büszkélkedni a surányiakkal!

– A felkérés úgy történt, hogy két évvel ezelőtt a labdarúgó világbajnokság idején nem is Rióba, hanem egy kis, – az európai emberek számára ismeretlen kétmilliós városba, Fortalézába kaptam a meghívást. A díj egy díszes oklevélben érkezett. Engem olyan megtiszteltetés ért, hogy Európát hetedmagammal képviselhettem. Ez szinte olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy Magyarországot én egyedül képviselem. Hát sem tízmillió forint, se budai villa nem járt, mint manapság egy megasztárosnak, de karikatúrában megtisztelő helyezésnek számít.

– Ezek szerint kijelenthetjük, hogy Európa hét legjobb karikatúristája között vagy.

– Hát olyan neveket láttam magam mellett, mint Mihail Ignat, meg Kazanevszki, szóval… Én kisinas vagyok hozzájuk képest, de mégiscsak beállhattam ebbe a sorba.

– Akkor megvolt ez a verseny, gondolom ki se hívtak a megnyitóra.

– Igen, ilyesmi előfordult korábban, amikor 1987-ben az egyik külpolitikai újságírónő lobogtatt a az International Herald Tribun legfrissebb számát és azt mondták, Laci, nézz ide, itt van a rajzod Dluho Népszava címmel! Ez óriási megtiszteltetés, mert ebben a lapban sem előtt em, sem utánam magyarnak nem volt rajza. Hát a zsold sem volt kevés, mert 150 dollárt küldtek érte, és ez magyar viszonylatban elég jónak számított.

Sziszifusz – Dluhopolszky László rajza
Sziszifusz – Dluhopolszky László rajza

– Kicsit térjünk vissza a kezdetekhez.

– Itthon 10 év kemény munka után tudtam profi rajzolóvá válni. Ez nehéznek tűnhet másnak, de aki szereti csinálni, annak ez hobbi. Tabi Lászlóhoz volt egy ajánlólevelem a 70-es években. Egy surányi szomszédunk Pozsonyi László magához rendelt, mert a fiával és a lányával egy csapatba tartoztunk itt Surányban, és megkérdezte tőlem, mit szólnék ahhoz, ha a Ludas Matyi munkatársa lehetnék. Én borzasztóan örültem neki. A levél még ma is megvan, nem adtam oda Tabi Lászlónak. Egy ilyen hendikeppel indulhattam volna, és kihagytam. Később se bánkódtam, mert egyszer 82-ben hivatott Árkus József, hogy felvett a Ludas Matyiba. Később ezt aztán visszavonta, és abban maradtunk, hogy jövök én még ide, de nem, mint rajzoló. Így is történt, mert 90-ben én lettem a Ludas Matyi főszerkesztője. De ezek olyan intim dolgok, senki nem tud róla, erről talán elsőként a Kisbíró olvasói értesültek. Előtte 10 évig voltam a Népszava munkatársa, egyedüli rajzolóként. Valaki azt mondta nekem, hogy legyél kiskakas a saját szemétdombodon, de én mindig olyan szemétdombra vágytam, ahol 14-15 kiskakas van.

– Mondanál pár szót a surányi kötődésedről is? Hogy kerültél Surányba? Mióta élsz itt?

– 50, lassan 51 éve vagyok surányi. Gyakorlatilag az árvíz hozott Surányba. Nagyon érdekes, mert amikor 65-ben volt az a nagy árvíz, akkor ennek a teleknek az akkori tulajdonosa úgy döntött, hogy nem akar tovább ilyen árvizes helyen élni, és akkor édesapám megvásárolta ezt a telket. A hölgy még azt is panaszolta, – tudom, mert elmentünk hozzá Erzsébetre –, hogy rettenetesek ezek a fenyőfák, mert állandóan hullatják a tűleveleket. Mi meg annyira boldogok voltunk, hogy 17 db fenyőfával is kellett a telek. Volt még egy-két ringlófa, barackfa is, valójában egy kis erdőben volt és van ma is ez a telek, egy mesebeli táj volt. És az első gyönyörűség az volt, amikor Pócsmegyerre küldtek minket kerítésdrótért. Egy talicskával elindultunk apámmal, a Mély úton mentünk le, és ahogy felnéztünk ezekre a pilisi hegyekre, hát leírhatatlan volt a hatás. Az egy katarzis volt, hogy a világ legszebb hegyeit látjuk itt szemben. A svájci hegyeket idézte a látvány a Koporsóhegytől a Vöröskőig. Ez is megragadott engem, noha én mindig balatoni fiú voltam, a nyarakat általában Balatonvilágoson töltöttük, de apám a szíve miatt nem bírta a vonatozást és egyszerűbb volt a Bem téren felszállni a hajóra, és ide felpöfögni Surányba, mint csúcsforgalomban egy órát zötykölődni a vonaton.

– Hát ezek szerint akkor még volt hajóközlekedés a Dunán?

– Hú, hát most adtam le egy cikket, Balla Ferenc cikkét arról, hogy egy falunyi ember szállt le a Kőrösről, és két oldalt zöld országúton mentünk a hajóval, mert két oldalt zöldelltek a fák és a legszebb helyen kötöttünk ki. Maga ez a hajóút olyan 120 perc volt, és ott éltek társadalmi életet az emberek. Nagyon szerettük a horányiakat, mert ők Horánynál kiszálltak, és hazafelé a surányiakkal megtömött hajóra szállhattak fel, és Pestig kellett állniuk. Odafelé szerettek minket, visszafelé pedig ki nem állhattak, vagyis ők állhattak. (A művész úr felesége megjegyzi, hogy a hajóúton végig énekeltek, zenéltek, és nagyon összekovácsolódott a rendszeresen együtt utazó társaság.)

– Akkor sok élményben volt részed itt Surányban, amit érdemes leírni.

– Például, amikor a hajó elvitte a hidat és sok száz ember állt a parton, az nagyon félelmetes volt. Egy hajót kellett kérni valahonnan, ami kisegített minket és hazavitt.

Teleki szobor – Dluhopolszky László rajza
Teleki szobor – Dluhopolszky László rajza

– És születtek olyan barátságok, amelyek Surányhoz köthetőek?

– Persze, de sajnos, ez a barátság csak a felnőtt kor határáig tartott, mert az egyik barátom Tápiószentmártonban van, a másik meg Edmontonban. Nagyon szerettem például Kántor Pista barátomat, de úgy tudom, hogy Montrealba elszármazott. Idén nyáron is hazatért, de már nem engem keres fel, hanem a szorosabb barátait. Azt lehet mondani, hogy ez a barátság 18-20 éves korunkig működött.

– És meg kell említenünk azt is, hogy Te nemcsak nyaralsz itt Surányban, meg Pócsmegyeren, hanem aktívan részt veszel a közösségi életben is. Ha valaki akar Veled találkozni, megteheti a Surány Fesztiválon, ahová kilátogatsz minden évben, és lerajzolod azt, aki vállalkozik erre. Emlékszem, hosszú sorokban állnak az emberek, várva, hogy eléd kerüljenek.

– Sőt, sokszor ugyanazok jönnek. Van, akinek már három rajza is van! Nem mindegyik lesz jó, de ahogy öregszik, úgy változik a karikatúra. Hadd mondjam el azt is, hogy három évvel ezelőtt megkerestek Szigetmonostorról is. Ott ugye felépült egy nagyon komoly művelődési ház, ahol két és fél évig egy művészeti tábort vezettem. „Dunafanyar”, az volt a nevünk, de úgy látszik, ennek a tábornak olyan két és fél év volt a kifutási ideje, mert aztán innen is tovább kellett állnunk. Pócsmegyeren akkor még nem volt erre lehetőség.

– Azóta itt is felépült egy gyönyörű ház, amelyben mindjárt az elején segítettél. Rendeztél itt egy a Hofi kiállítást, ami, mire az olvasók e sorokat olvassák, már bezár, de ez most egészen új program. Ide 30 karikatúra érkezett . Ha jól tudom, Te vagy a szellemi szülőatyja ennek a rendezvénynek, de ezt inkább Te meséld el.

– A megkeresés nyár elején érkezett. Én többször rajzoltam a kőbányai Kőrösi Csoma művelődési háznak, és ott az igazgató megkérdezte tőlem, hogy tudnék-e segíteni, hogy méltóképpen megünnepeljék Kőbánya szülöttének, Hofi Gézának a 80. születésnapját. Hofi Kossuth díjas, kétszeres Jászai díjas és Kőbánya díszpolgára. Az igazgató nem ismeri a szakmát, így azokat a rajzolókat kellett megkeresnem, akik hajlandóak voltak ezt az ünnepet feldobni a rajzaikkal. Azon a megnyitón el is mondtam, hogy Hofi valójában karikaturistaként kezdte a pályáját, azonkívül nagyon jó beszédkészsége volt, de kötődése a grafikához élete végéig megmaradt. Kitűnő rajzkészsége volt, hiszen a kőbányai majolikagyárban dolgozott, mint porcelánfestő, és amellett a karikatúrát is nagyon szerette. Minket, rajzolókat már 1973-ban felkarolt. Most, mintegy 60 embert meg szólítottam, közülük tizenheten vállalkoztak, és harminc olyan rajz született, amellyel nem vallunk szégyent az ország egyik részében sem. Úgy tudom, hogy a Madách Színházban, a Madách Kamarában is megfordult ez a kiállítás, és nyáron számomra ismeretlen két helyen is bemutatták. Nagyon örültem, hogy Pócsmegyer is látott benne fantáziát, és zöld utat adtunk Hofinak.

Várostérkép – Dluhopolszky László rajza
Várostérkép – Dluhopolszky László rajza

– Igen, ez egy zseniális kiállítás, aki látta az alátámaszthatja. A megnyitón is sokan voltak. Napközben is járok be a Rendezvényközpontba, és látom, hogy napi szinten is sokan nézegetik a karikatúrákat. Köszönjük a falu nevében is az ötletet. Talán kevesen tudják, de volt egy nagy vállalkozásod úgy 20 évvel ezelőtt , a Surányi Vénusz, amelyről olvashattak is az előző számban a kedves olvasók. Kik voltak a résztvevői, és mit gondolsz a Surányi Vénuszról? Ez egy fantasztikus újság, nekem is a kezembe akadt – úgy hogy a kezembe adtad – néhány példány. Nagyon jó kis újságnak tartottam.

– 96-ban rekkenő hőség volt, Gyurkovics Tiborral épp a strandon pihentünk, mikor Tibor azt mondta, hogy itt valami „surányság” van a levegőben, mindenki lapot alapít, miért ne csinálnánk mi is Surányban egy közéleti, művészeti újságot. És mi lenne a címe – kérdeztem –, mire gondoltál? Hát legyen Surányi Vénusz. Megdöbbentem, mert előzőleg részletezte a Murányi Vénuszt. Ha már volt Murányi Vénusz a magyar irodalomban, akkor próbáljuk meg a Surányi Vénuszt. Kicsit zavart, hogy Pesten ismertem egy Vénusz hajvágó szövetkezetet, de elhessegettem ezt a gondolatot, és rögtön megjelent szemem előtt Botticelli Vénusza. Elmentem Árendás József grafikushoz, hogy azonnal hozza össze a Surányi Vénusz feliratot. Zseniálisan sikerült. A fejléc megvolt, már csak tartalommal kellett megtölteni az újságot. Mindenki lelkesen mellém állt, és a 8-10 támogatót, aki anyagilag is segítette a megjelenést, mindig felsoroltam az újságban, ők voltak a mi szponzoraink. Egy kicsit strapás volt. Volt a támogatók között egy nyomdász is. Azóta is úgy gondolom, hogy jó lenne feltérképezni a surányi szürkeállományt. Ha ez az összefogás létrejönne, akkor itt nagyon szép dolgokat tudnánk létrehozni. A surányiaknak például fogalmuk sincs arról, hogy egy miniszterünk és két államtitkárunk van jelenleg. Nem tudom, hogy ezt Monostor vagy Tahi elmondhatja-e magáról, de ez egy olyan hinterland, amivel lehetne valamit kezdeni. De visszatérve az újságra, egy ilyen újság szerkesztése, vagy megírása azt is eredményezi, hogy az ember fél Surányt megismeri. Suránynak van ma is élő olimpiai bajnoka, de senki se tudja.

Máglya – Dluhopolszky László rajza
Máglya – Dluhopolszky László rajza

– Hát nevezzük meg, ha ismered.

– Csom Istvánnak hívják. 1978-ban Buenos Airesben sakkcsapat olimpiát nyert Portisch Lajossal és a többi nagy öreggel. Itt lakik a Szekfű utcában, de nagyon-nagyon ritkán jön ki Surányba. Az első olimpiai bajnokunkat mindenki ismeri, Hajós Alfrédot. Nekem tetszik ez a Civilek Háza, de szeretném, ha Hajós Alfréd ház néven élne a köztudatban. Hajós Alfréd nemcsak az alapító atyja volt a településnek, de a körútjainak és az egész utcarendszerének megalkotója is. Ő nemcsak egy olimpiai bajnok, egy remek sportoló volt, hanem egy kiváló építészmérnök is.

– A Kisbírónak is az a célja, hogy az itt élő emberek megismerjék egymást. Ezt a sorozatot is azért indítottuk az újságban, hogy büszkék lehessünk egymásra. A Kisbíró szívesen ad teret olyan írásoknak, melyekben olyan emberek szerepelnek, akikre büszkék lehetünk. A segítségedet a továbbiakban is nagyon szívesen vesszük, például rajzaidat is. Örülnénk, ha ehhez az interjúhoz csatolhatnánk a fortalézaii nyertes karikatúrádat. Ha még megvan, digitalizáljuk az újság számára. Végezetül köszönöm a nagyon értékes információkat és visszaemlékezéseket, melyeket a beszélgetés során hoztál tudomásunkra. A Kisbíró szerkesztősége nevében további sok sikert kívánok és sok-sok Dluho rajzot, mert azzal mindenképpen gazdagodik a világ.

Dluhopolszky László: Önarckép
Dluhopolszky László: Önarckép

– A tervekről még annyit szeretnék elmondani, hogy jövőre az egész szigetet átfogó „Ludas Matyit” tervezünk. Talán „Dunafanyar” lenne a címe. Kisoroszitól Monostorig megszólaltatnánk humoros írások szerzőit, akik megtöltenék tartalommal. Ízelítőként csak Badár Sándort említem, aki Horányban lakik. Van egy karikaturista művészeti szakosztályunk is, melynek rajzolói nagyon szívesen feldúsítanák az írásokat, és minden egyes település falunapján árusítanánk ezt a lapot.

– Ez nagyszerű lenne, nagyon örülnénk ennek a lapnak, különösen, mert a jövő év, 2017 Pócsmegyer éve lenne, sok nagyszerű rendezvényt tervezünk. És ha már Dunafanyar, nem lenne elvetélt ötlet, ha a Civilek Háza vagy a Rendezvényközpont adna ott hont ennek a művészeti tábornak.

– Ez csírája lehetne egy magyar karikatúramúzeumnak is, mely egyelőre egy helyen található. Vácott van Sajdik Ferencnek egy állandó bemutató kiállítása.

Szőcs Péter

Forrás: Pócsmegyeri Kisbíró

A szerzőről

Önnek ajánljuk