Elhunyt Lakatos Ernő

Rövid betegség után, 88 esztendős korában, pénteken meghalt Lakatos Ernő, az MTI korábbi vezérigazgatója, volt MSZMP-s politikus – tájékoztatta a család az MTI-t.

Lakatos Ernő 1930-ban született Budapesten. 1960-tól ’62-ig a Magyar Rádió belpolitikai rovatvezetője, 1962-tól ’69-ig a Magyar Ifjúság főszerkesztő-helyettese, 1969-1977 között a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának általános elnökhelyettese volt. 1977-ben lett a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatójának első helyettese, majd 1980 és 1982 között az MTI vezérigazgatója volt.

1982-től 1988-ig MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője volt, majd 1989-1990-ben nagykövetként dolgozott az NDK-ban.

***

Lakatos Ernő, az „Apó” –  Kádár János bizalmasa 

Kocsis Tamás írása

Azt, hogy Lakatos Ernő milyen szerepet játszott a XX. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban, a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga, hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kis számú közeli bizalmasainak egyikeként, azt neki kellett feldolgoznia önmagának és az utókor számára. Tudtommal tette.  (Jakupcsek Gabriella interjúja dr. Lakatos Ernővel.)

Én itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte az Agit. Prop. Osztály sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk – magánemberekként –, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években, mert nemcsak az élet változott, de mi sem fiatalodtunk.

            Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne, nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes, filmbéli „Dúvad” alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban, a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából az éppen időszerű mérgét.  De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyítani tudta volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

            Magam nem tudom, hányszor emlegette fel – egyébként mindmáig tette – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956. november 1-én megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy nem szereti ezt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá.        

 A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a Képes 7 1988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán – jókívánságokkal.

– Kinek használ az ilyen? –  tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

            Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a KB illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált:

            – Ilyen címoldalak kellenek… 

             Egyébként barátok, politikai barátok is voltak mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg – éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt – kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról. 

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökség vendége volt, amikor a Doktor Zsivágó, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő:

            – Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni.

            Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol az első ember ilyen cselekre kényszerül…

Ma tudom – ilyen is volt!

            Várkonyi Péterrel –  aki ugyanakkor költözött be a KB külügyi titkárának irodájába, amikor Lakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjévé nevezték ki –, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News – Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol-német napilapot szerkesztem. 1981 őszén közölték velem:

–  Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek a Rigó utcába, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik.

 Ezt Várkonyi magyarázta el így, és hozzátette:

            – Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint.

            Ilyen gondokról sose kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt). Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később se hallottam egyetlen zokszót sem. Valószínűleg ekkor is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a „Nyuszinál” – így becéztük magunkat – „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság-cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot…)

Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat. A Képes 7 főszerkesztőjeként – teljesen véletlenül – ennek a napnak a reggelén, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor…

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe. Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó, aki csak az NDK-ban dolgozott, az utóda, Horváth István egyszerre volt bonni és berlini nagykövet, amig létezett az NDK ), vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:

– Igen.  

            Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

            – Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk – magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.

Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszámát és  címét haláláig megtalálhatta, aki kereste.

Önnek ajánljuk