Szepesi György (1922-2018)

Szále László nekrológja

(Szepesi Györgytől 2018. augusztus 15-én, szerdán 11 órakor vehetnek végső búcsút barátai, kollégái, tisztelői a Farkasréti Temetőben – a szerk.)

Aranytollas újságíró, az Aranytollas Újságírók Társaságának tiszteletbeli elnöke volt, pedig nem a tollával, hanem a mikrofonjával vált legendává. Írt ugyan néhány könyvet, de ezek – minthogy akkoriban még nem létezett hangoskönyv – nem lehettek olyan népszerűek, mint szerzőjük. A magyar újságírásnak kevés legendás alakja van, sztárja – ahogy ma mondják – szinte egyáltalán nincs. Ő az volt. Egyedülálló hatású sportriporter, s hatását fölerősítette az akkori kornak legkorszerűbb médiuma, a rádió. Voltak szakmai etalonok – a mi kortársaink közül pl. Bajor Nagy Ernő, Ruffy Péter, Gömöri Endre és még röviden sorolhatnám –, de olyan, akiért hosszú éveken át egy ország rajongott, nem volt rajta kívül.

Mi volt elképesztő népszerűségének titka – elsősorban a negyvenes-ötvenes években? Talán az, hogy egy hazugságokkal teli országban – a nyilvánosság előtt beszélők közül – szinte csak ő mondott igazat. S csak az ő lelkesedése volt valódi. Miközben a lelkesedés volt akkoriban a hivatalos lelkiállapot.

A háború után eufórikus hangulatban kezdtük az ország újjáépítését, s hurráoptimista hangulatban folytattuk. Mindenki lelkes volt, a jövőbe néző szeme ragyogott – ha a jelent nézi aligha ragyogott volna. Optimista volt a munkaverseny sztahanovistája, a téeszbe „dalolva” belépő paraszt, a borsúrákkal falut járó népnevelők, a lelkesen felvonuló diákság. Az egész ország egy voluntarizmusra épülő hurráoptimista propaganda bűvkörében élt – miközben a többség belül érezte, ebből jóformán semmi sem igaz.

Minden szónok és minden riporter egyformán lelkes volt. Ha régi híradókat hallgatunk, a széncsatáról, az ezer százalékos tervtúlteljesítésről a bemondók ugyanolyan hangon beszéltek, mint Szepesi a helsinki aranyesőről, vagy a londoni 6:3-ról. Szepesi korának gyermeke volt, beleillett a korabeli lelkesültségbe, de az emberek az ő szavai nyomán azt érezhették, a sok hamis politikai győzelmi jelentés után milyen jó örülni egy igazi győzelemnek. A 16 olimpiai arany ugyanis tényleg meg volt nyerve, az angolok elleni 6:3-as meccs meg volt nyerve, nem úgy, mint a széncsata – méghozzá világra szólóan és dicsőségesen. Az emberek hálásak voltak Szepesinek, hogy nem kell érzelmet hazudniuk, megehetik a kalapjukat őszintén egy-egy nagy rekord vagy gyönyörű gól után. A fegyelmezett lelkesedések után – önfeledten.

A futball akkoriban több volt egyszerű játéknál, s az aranycsapat is többet adott egyszerű gólörömnél, sportdiadalnál. Diktatúrában, ahol csak kussolni vagy tapsolni szabad, a legnagyobb ajándék, amit az emberek kaphatnak: a büszkeség, és az öntudatnak legalább a szikrája. A hazug vastapsok korában a szabadság, a lázadás érzetét kelti az is, ha olyasmiért lelkesedhetünk, ami tényleg jó, tényleg nagyszerű. És akartunk lekesedni.

Azt szokták róla mondani, hogy ő volt az aranycsapat 12. játékosa. Nemcsak az volt, ő volt a 100 001. néző is. Szurkolóként nézte a meccseket, kimondta, amit gondoltunk, érezni segített, amit éreztünk. Később gyakran vádolták azzal, hogy túloz, hogy érdekesebben adja elő, ami a pályán történik, hogy akkor is lelkendezik, amikor unalmas lötyögés folyik a pályán. Túlzásai azonban abból fakadtak, hogy az aranycsapaton nőtt fel, s a későbbi nemzedékeket is olyannak akarta látni és láttatni, mint Kocsisék voltak. Mindig lelkes volt, s lelkesen nem lehet fanyalogni. Pedig ez már a fanyalgás kora volt. Igen, utóvédharcot folytatott: fölstilizálta a középszert is túlzásaival. Mégis: sokan a televízió korszakában is levették a hangot a tévéről, s bekapcsolták hozzá a rádióból Szepesit. Vajon miért? Mert jobb játékot szerettek volna látni, s tőle megtanulhatták, hogy kicsinek is lehet örülni. Sőt kell – ha más nincs.

A lelátónak zúgnia kell. Anélkül nincs foci. Vagy fölzúgni a gólörömben, vagy zúgolódni a bekapott gól miatt. Szepesi ennek a focinak és ennek a közönségnek a híve volt. Ő nem a játékot közvetítette, hanem a játék élményét, azt, amit a szurkoló érzett – vagy érezhetett volna, ha jobb a játék. S egy ideig még jó volt. Albert, Tichy, Göröcs, Varga, Kocsis Lajos, Nyilasi, Törőcsik idejében még voltak gyönyörű pillanatok a magyar futballban, s lehetett remélni, hogy ezek majd megszaporodnak, s újrateremtődnek – ha hiszünk benne. A szurkoló szurkol, azaz remél. Szepesi ezt adta meg nekünk, a reményt, hogy van vagy lesz még magyar futball. Legalább tíz évvel meghosszabbította – virtuálisan – a magyar futball nagyságának képzetét bennünk. Akkor már nem ő volt az igazmondó, de szerettük, mert szükségünk volt az ő vigasztaló túlzásaira.

Amikor Puskás Öcsi meghalt, nekrológjában ezt írtam: Puskás Ferenc életművének lényege, hogy ő az egy főre jutó örömszerzésnek utolérhetetlen bajnoka. Nem ismerek a magyar történelemben olyan embert, aki több büszke mosolyt, ujjongást, gyönyörűséget szerzett volna a magyar emberek millióinak, mint ő. Aztán persze elkápráztatta a spanyolokat és a világot is. Aligha véletlen, hogy ez a hat betű, így ebben az összetételben alighanem a leghíresebb magyar szó a világon. Igaz, van még egy világhírű Puskásunk, de nála hozzá kell tenni, hogy Tivadar. Aki talán azért találta föl 1893-ban a telefonhírmondót, hogy ha majd 1922-ben megszületik egy Szepesi Gyurika nevű kisfiú, az fölnövekedvén világgá tudja kiabálni sok száz alkalommal a negyvenes-ötvenes években, mit csinál éppen a pályán Purczeld Ferenc és Bíró Margit 1927-ben született fiacskája: Puskás lő, goooól. És ezzel a rádió a lelátókon ülő százezernyi szurkoló örömét milliós nagyságrendűvé változtatta át.”

Szepesi György nagyon szerette a futballt. Amikor már beszéddel nem tudta „följavítani”, megkísérelte MLSZ-elnökként a gyakorlatban. A süllyedést ő sem tudta megállítani, bár akkor még nem is voltunk olyan nagyon mélyen. Aztán elment diplomatának, ezekről itt nem kell szólni, MLSZ-elnök is sok van, diplomata még több: de Szepesi csak egy volt.

Nyugodjon békében. Az életét leélte, pályáját befutotta. Teljes, nagy élete volt. Ne gyászoljuk. Emlékezzünk. Hiszen aki felejthetetlen, azt úgyse lehet elfelejteni.

Szále László

Kapcsolódó anyag: Elhunyt Szepesi György

(Címlapkép forrása: Nemzetisport.hu)

 

 

 

 

 

Önnek ajánljuk