Válasz dr. Godó Ágnesnek
Tisztelt dr. Godó Ágnes!

Arról, hogy mit mondna Bálint és Radnóti:
Ha nem tudhatjuk, mit mondanának, akkor miért nem fogadja el azt a lehetôséget, hogy UGYANAZT is mondhatnák, amit azok a túlélôk vagy leszármazottaik, akik köszönik, de nem kérnek K.T. példaképpé emelésébôl, sôt tiltakoznak ellene, és mivel a MÚOSZ örökös tagjainak döntéshozó csoportja e tiltakozásért ôket állította pellengérre, hát gyorsan rájöttek, hogy a szövetségben semmi keresnivalójuk tovább?

A feltevésekrôl:
Lehet, hogy átgondolatlan a politikai taktikázás, ?túlélés? feltevése, de kizárhatjuk-e? (Kiváltképp annak fényében, ahogyan K.T. egy-két évtizeddel késôbb igazodott a világpolitikai kurzusváltáshoz. Miért ne tehette volna meg fiatalabb korában is? Miért ne gondolhatott volna a jövôre, hogy szolgálati helyén késôbb is fenntarthassa rendet, amelynek ôre volt?). Ön pedig ?az adott helyzet ismeretében? azt feltételezi, hogy K.T. lekiismerete volt az ok. De mi bizonyítja ezt? Hiszen az ?adott helyzet? éppen úgy indokolhatta a rendpártisághoz ragaszkodást is. (Az állam megváltoztatta néhány lényeges ponton saját korábbi rendjét, amire ô felesküdött. Tarthatta magát úgy is jó hazafinak, hogy az esküje idején érvényes rendet veszi alapul). Kiváncsi lennék például rá, hogy milyen indokot adott elô (nyilván szóban, mert a protekció, ami kiemelte ôt beregszászi ?büntetô feladatából?, nyíltan bizonyára formális indokot jelenített meg, ám zárt ajtók mögött igaziakat, személyeseket is akceptálhatott protektora). De ez is csupán feltevés, erre vonakozó dokumentumot nem láttam a vitában.
Feltevések vitatkoznak, nincsen bizonyíték, így bizonyosság sem.

A kommunistellenességrôl és a beregszászi ?tartózkodásról?:
Nem konkrétan K.T. kommunistellensségébe tartozik bele a spanyolosok sorsának megítélése, hanem mindenfajta kommunistaellenességbe. K.T.-t koncepciós perben, egy kommunistának nevezett, de tartalmában és szervezetét tekintve korántsem elhaló, hanem nagyon is erôteljes, diktatórikus állam jogrendszere ítélte el. (Összetévesztették a beregszászi parancsnokkal, ha igaz, tehát szándékos vagy akaratlan bírói tévedés áldozata volt nyolc éven át). Ha így esett, akkor K.T. miért egy eszmére általában és miért nem az államra vagy bíráira és miért nem konkrétan haragszik? És Ön miért gondolja, hogy ô Beregszászon mindössze ?tartózkodott?. Az Ön kutatásai is igazolják, hogy ott állomásozott és emberivel parancsot teljesítve résztvett -- legalábbis ôrszolgálatot adva -- a deportálásban. Ez még akkor is ténykérdés, ha elfogadjuk, hogy minden szándéka ellenére, kényszerbôl tette.

Arról, miért is lett volna fontos és tisztességes egy bocsánatkérés:
Ha az ember nem akar bántani valakit, ám akár véletlenül, szándéka ellenére mégis megteszi, akkor természetes, hogy bocsánatot kér. A többségünk még a kutyájától is, ha akaralanul a lábára, vagy a farkára lép. Ha K.T. komolyan gondolta volna, hogy valami olyasmiben vett részt, amit szégyellnivalónak tart, akkor az érintettektól, akik ellen tette, nyugodt lelkismerettel bocsanátot kérhetett volna. Sôt, éppen a saját lelkismerete, akartalan szerepe tisztázására is megtehette volna ezt a bátor gesztust. Akár sok évtized múltán is. Így értettem, hogy akkor bizony egy fontos kétellyel máris kevesebb lenne. De nem mutatott ezügyben nyílt megbánást. Talán mert nem érzte úgy, hogy a maga és az emberei ?eltávolításán? kívül többet is tehetett volna az ártatlanul lágerbe hurcoltakért, talán mert nem akart szembesülni a babitsi felelôsséggel, hogy ?vétekesek közt cinkos aki néma?. De nem is érdemes találgatni, miért nem tette meg. Elég tudnunk, hogy nem tette meg, ellentétben Kohllal, aki népe nevében ezt a gesztust bizony megtette. Példérték? volt a tette. Ôt elismerés illeti érte -- természetesen szerintem is. Egyébként pedig azt gondolom: éppen az effejta nyílt megszólalás lett volna méltó K.T. jugoszláv partizánokkal kapcsolatot ápoló és a német megszállás ellen röplapozó, ?ellenálló? múltjához és nem az, hogy késôbb lapjában teret enged a korábban deportálásokhoz is vezetô nyilas, hungarista nézeteknek. Ha az elôbbi lépést, a múlttal szembenézést megtette volna és az utóbbit nem, akkor talán ma senki sem tiltakozna örökös tagsága ellen.

És miért éppen K.T-nek kellett volna bocsatot kérnie?
Azért éppen tôle várható visszamenôleg ez, mert az ?elt?nt?, homályba bújt vétkeseket nem kívánja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének egyik grémiuma a példaképünkké emelni. Mint írtam -- és Ön is hivatkozik rá -- ez a vita ma tényleg nem arról szól, hogy kit kellett vagy kellett volna kellô büntetésben részesíteni és kit kellett vagy kellett volna rehabilitálni, kitüntetni; nem is a magyar politikai elit mentalitásáról szól, hanem csupán arról, hogy ki legyen örökös tag és ezzel a magyar haladó ujságírás példaképe.

A Nemzetôr megítélésérôl, K.T. ottani politikai arculatáról és a példaadásról:
Az érdemi bemutatással azért mardok adós, mert csak a rendelkezésemre álló -- az interneten talált -- forrásra hivatkozhatom. Mint korábbi levelemben jeleztem, nem kutató vagyok, csupán egy moralizáló ?felületes? tollforgató. Remélem nem kívánja, hogy egy vitás erkölcsi kérdés tisztázása érdekében több évig tartó elmélyült könyvtári, levéltári stb. kutatásba fogjak a mindennapi munkám mellett. De izgatottan várom, hogy valaki, aki kutatja a Nemzetôrt, a neten megtalált történeten kívül egyéb forrásokból cáfolja meg azt a következtetést, amit az idézett dokumentum a számomra eléggé egyértelm?en alátámaszt, hitelt érdemlôen bizonyít.
Item: nem vádolom K.T.-t, csupán -- akár a mentô körülmények (világpolitika, nincstelenség, támogatók szükségessége, stb.) mérlegelésével együtt is -- levonom a konzekvenciát: a tény az, hogy a lapban ô bizony a nyilasoknak is teret, hangot adott, méghozzá nem a kommunistákkal, hanem a nyugati demokratikus értékeket vallókkal szemben.
És ez már újságírói felelôsség! Olyasmi, ami példát adhat. Mire is? Netán arra, hogy hogyan jussanak el egyes honfitrásaink, kollégáink a nemzeti ellenállás gondolatától a hungarista eszme elfogadásáig, t?réséig, nyilvános megjelenítéséig? Hiszen ez ellen a MÚOSZ éppen a minapi tiltakozásából sejthetôen ugyancsak tiltakozna?
Ahogyan a hidegháború vagy az enyhülés kurzusának követése is példát adhat -- de (ismét csak felteszem) csupán az aktuális irányvonal követésére. Arra, hogy a szélkakas hitelesen mutassa a pillanatnyi szélirányt. Ettôl a szélkakas nem válik a szememben hôsies példaképpé. Az efféle igazodáson, kuruzusváltáson szinte minden magyar újságíró átesett, aki legalább 20 évet ebben a szakmában töltött. És ettôl, vélem, egyikük sem érzi úgy, hogy megérdemelné az örökös tagságot, és szívesen állna fel a példaképeket megilletô talapzatra, hanem inkább vállat von és azt mondja: ?élni kellett?, vagy ?ez volt a feladat??

K.T. helyzetérôl 56 után, az emigrációban:
Belátom, ez bizony úgy lehetett, ahogyan Ön ecseteli. De akkor mitôl is legyen éppen ô a mai és az elkövetkezendô újságíró-generációk ?örökös tag? példaképe? Mert megalkudott és olyanoknak engedett teret, akikkel nem értett egyet? Ilyesmire a történelemben valóban sok írástudô, újságíró, szerkesztô rákényszerült. Sajnálatosan. De ez a tény önmagában nem emelte, és vélem, nem is emeli ôket példaképpé. Sôt.

A kellôen ellenálló, de nem kellôen antifasiszta helyzetre adandó receptrôl és a prekoncepcióról meg a reményrôl:
Nem csodálom, hogy erre nincs receptje. Végiggondolva a kételyeket, az Ön helyében nekem se lenne erre semmiféle recepetem. Sôt a magam helyében sincs. Csak azt mondhatom: ennyi kétellyel, és ennyi bizonyítékkal nem kellene mélyen gyökerezô érzelmekbe, múltbéli gyalázatok okozta sérelmekbe-félelmekbe gázolóan a MÚOSZ-ban örökös taggá tenni egy volt csendôrt (aki azért sejthette, hogy mi vár rá, mire vállalkozik, ha a 40-es évek elején csendôrködésre adta a fejét) és aki azután már újságíróként egy idôben kifejezetten kommunistaellenes és a demokráciával szembeni diktatórikus hangokat, nyilas személyeket megszólatató lapot vitt. Még akkor sem -- sôt, akkor pláne nem --, ha ez saját értékrendjével ellentében állt. (A szándékai és a tettei ugye ezek szerint nemigen estek egybe).
Hozzáf?zöm: nincsen prekoncepcióm K.T-vel kapcsolatban, de van efféle elôzetes elképzelésem a példaképekkel kapcsolatban. K.T. örökös tagságát illetôen kételkedem és ennek okán vannak fenntartásaim, de nem ?remélem?, hogy azok igazolódnak. Azt remélem, hogy idôvel majd többet tudunk a tettei indítékairól és magukról a tetteirôl is. Ez a kutatók felelôssége. Nyilvánosságot adni nekik -- részben az újságíróké. Errôl szól az, amit én csupán kérdésként fogalmaztam meg, és amit Ön a saját számára értelmezhetetlen ?feltételezett következtetésemnek? vél betudni. Talán egyszer majd lesz jóval árnyaltabb képünk K.T-ról aminek alapján majd kellôen alátámasztva eldöntheti a MÚOSZ, hogy egy eladdig kétes, a tagság szemében megosztottan érdemes/érdemtelen megítélés? embert piedesztálra kíván-e állítani, és ha igen/ ha nem, akkor ponosan miért.
Addig pedig azt teszem szóvá, hogy miután ezt MÁR MEGTETTE, SÔT MEG IS ERÔSÍTETTE -- és ezzel néhány kollégát eltántorított és még jóval többeket eltántoríthat a szövetségtôl, azaz megosztotta a tagságot --, az Örökös Tagok Testülete és/vagy a MÚOSZ vezetése revideálja ezt a döntést.

Tiszetlettel: Vasvári G. Pál

Válasz Vasvári G. Pálnak

Tisztelt Vasvári G. Pál!

Köszönöm reagálását. Csupán néhány felvetéséhez fűzöm a magam gondolatait.
Azt írja: "...ha élne Bálint György és Radnóti Miklós... akkor nem csak személyes meghurcoltatása miatt, hanem azért is kívánna egyikük sem olyan szövetséghez tartozni, amelynek Kecskési Tollas a példaképe". Persze nem tudhatjuk, mit mondanának ők és rajtuk
kívül még a sok-sok megalázott, meggyilkolt kiváló magyar értelmiségi, de biztos vagyok benne, hogy ha még élnének, nagyon rosszul éreznék magukat a mai világban. És nemcsak a Kecskési-ügy miatt.

Át nem gondoltnak tartom amit Kecskési "politikai taktikázásáról" és "túlélési törekvéseiről" ír. 1943 évében 1944. márciusáig a magyarok által megszállt területen ilyen meggondolások nem ösztönözhettek egy csendőrtisztet a partizánok támogatására, üldözöttek mentésére. Ön feltételezi, hogy a beregszászi eseményeknél "rendpártisága taszította a kegyetlenkedésektől", ám én ezt az adott helyzetben lelkiismeretnek nevezném. Persze szerencséje is volt. Azonnali áthelyezésére vonatkozó kérését volt olyan feljebbvaló, aki megértette és teljesíthette is. Lehetővé tette, hogy sem Kecskési, sem beosztottai többé nem vettek részt ártatlan emberek meghurcolásában, de még őrzésében sem.

Kecskési Tibor kommunistaellenességéről. Ön szerint ebbe "beletartozik, hogy azok ellen is irányul, akik kommunistaként vagy akár csak haladó gondolkodású emberként a spanyol polgárháborúban az akkori baloldalon harcoltak, majd a kommunista diktatúra idején épp úgy ártatlanul meghurcolttá (olykor áldozattá) váltak, mint a koncepciós perek más elítéltjei". Nos, Kecskési kommunistaellenessége a Rákosi-rendszer börtönében tapasztaltakon alapult, és azok a hírek táplálták, melyek Magyarországról eljutottak hozzá. Ne feledjük, hogy ő maga is egy koncepciós per rágalmak alapján elítélt áldozata volt, és több mint nyolc évet börtönben töltött csak azért, mert néhány hétig Beregszászon tartózkodott.

Azt javasolja, hogy "jobban tennénk, ha a diktatúraellenességet tekintenénk csupán példaértékű erénynek és nem úgy általában a kommunistaellenességet". A két fogalom egyikét sem tartom a "példaértékű erény" mércéjének. Tartalmuk tisztázása megérne egy egyetemes történeti elemző beszélgetést.
Írása végén megjegyzi, hogy "az örökös tagság felülvizsgálatát indítványozók, a petíciót aláírók túlnyomó része nem a rehabilitáló bírósági ítélet felülvizsgálatát és nem az állami kitüntetés visszavonását forszírozta". Nem? Akkor miért minden általam megismert tiltakozás, felháborodás, MÚOSZ-ból való kilépés alapvető oka, fő érve Kecskési "beregszászi gettóparancsnoki és deportálási kegyetlenkedése"? Miért csak mellékes megjegyzésekként említődnek a "Nemzetőr" elleni jórészt indokolt kifogások? Még Ön is azt nehezményezi, hogy Kecskési nem követte meg "például nyilvánosan (valamilyen írásában) azokat a holokauszt túlélő bevagonírozottakat vagy hozzátartozóikat, akiknek deportálásában akár szándéka ellenére, büntetésből is, de részt vett? Ha így lett volna, akkor egy fontos kétellyel máris kevesebb lenne."

Tisztelt Uram!
Miért éppen Kecskésitől vár bocsánatkérést? A második világháború után még évtizedekig éltek és még ma is élnek jó néhányan Magyarországon és külföldön olyanok, akik nemcsak őrséget álltak, de tevőlegesen, sőt elszántan és kéjjel vettek részt a rendszer politikai ellenfeleinek üldözésében, elfogásában, zsidók összegyűjtésében, munkatáborokba, gettókba hurcolásában, deportáló szerelvények bezsúfolásában, kifosztásában, értékeik, otthonaik kirablásában. Aztán "eltűntek", elkerülték a jogos számonkérést és büntetést. Még állami szinteken is évtizedekig hallgattak a politikai vezetők, míg végül nehezen megfogalmazódtak a megkövetés szavai.

De sajnos azok mondták ki, akiknek semmi közük nem volt a népirtáshoz, sőt talán éppen elszenvedői, túlélői voltak az embertelenségeknek. Ezért tisztelet a volt német kancellárnak, Helmut Kohlnak, aki el mert menni Auschwitzba 1995 júliusában, és ott a német nemzet nevében bocsánatot kért az áldozatoktól és hozzátartozóiktól az ellenük elkövetett bűnökért.
Ön megkísérli politikailag értékelni a "Nemzetőr" c. újságot, amit üdvözlendő kezdeményezésnek tartok. Az érdemi bemutatással azonban adós maradt. Minden jogos felvetéssel -- a körülményekre utalás nélkül -- kizárólag Kecskésit vádolja. Természetesen Kecskési mint a lap tulajdonostársa és szerkesztője felelős az újságjáért, de ennek mértékét az adott körülmények is behatárolják és megosztják. Éppen Ön írja nagyon helyesen, hogy egyes események, személyek megítélésénél igazodni kell, és nem lehet figyelmen kívül hagyni "a világpolitika kilengéseit, ezek csillapulását (szerintem vagy éppen erősödését -- G.Á.), vagyis a körülményeket.

Kecskési Tibor 1956-ban szabadult a börtönből. Üres zsebbel hagyta el az országot, de még fiatal volt és élni akart. Mivel a börtönben az írás adott neki erőt és reményt, úgy vélte, erre fogja új életét alapozni. Baráti segítséggel megalapította Bécsben a "Nemzetőr" című lapot. A hatvanas évek elején Münchenbe költözött.
Az ott élő magyar emigránsok -- zömmel horthysta tisztek, politikusok, jelentős számban hungaristák -- felismerték az újságban rejlő politikai lehetőségeket és felajánlották anyagi támogatásukat. A maga céljai érdekében ugyancsak részt kívánt venni a lapban és főként annak terjesztésében az 1949-ben alapított Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK). Kecskési elfogadta a felajánlott pénzügyi támogatást. Megalkuvásának az lett a következménye, hogy a lap szerkesztőségébe és írói gárdájába bekerültek a támogatók delegáltjai, köztük nyilasok is. Ettől kezdődött az újság jobbra tolódása. Kecskési kénytelen volt teret engedni olyan írásoknak is, melyek szellemiségével és politikai céljaival egyáltalán nem értett egyet. Saját írásai miatt pedig el kellett tűrnie "az áruló", "zsidóbérenc" és hasonló címkéket. Idehaza viszont a jobboldali, hungarista cikkekért támadták. Így értettem a jobbról és balról őt ért támadásokat. Csak megjegyzem, hogy a hidegháború évtizedeiben -- itthon és az emigrációban nem Kecskési volt az egyetlen magyar tollforgató, aki önmaga erkölcsi és politikai értékrendjével szembekerülve, megalkudva próbált létezni.

Azt kérdezi tőlem, hogy milyen receptet ajánlok "például arra az eshetőségre, ha netán az indítékok ismeretében később kiderül (mert kiderülhet), hogy Kecskési Tollas példaképként ugyan kellően ellenálló volt, de nem volt kellően antifasiszta?"
Nincs receptem.
Kérdésében szerintem Kecskésivel szembeni fenntartásai és kételyei igazolásában rejlő reménye fogalmazódik meg. Feltételezett következtetése pedig ebben a megfogalmazásban számomra értelmezhetetlen.

Üdvözlettel:
dr. Godó Ágnes hadtörténész

Igen tisztelt Godó Ágnes!

Sem módomban, sem szándékomban nem áll vitatni az Ön kutatásainak alaposságát és korrektségét, elvégre nem vagyok hadtörténész kutató, csupán tollforgató, aki kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a szakmájának vannak részint íratlan, részint pedig etikai kódexbe is foglalt erkölcsi szabályai. (Többek között ezért ejtett ámulatba Pocakos blogger megközelítése, amely szerint a MÚOSZ pusztán az érdekvédelemre hivatott szorítkozni.) Ha viszont ez így van, és létezik az újságírók erkölcsi felelőssége, ami még számon is kérhető a szövetség tagjain, akkor alighanem elkerülhetetlen, hogy morális kérdésekről, példaképekről is nyíltan szó essék.

Korábbi hozzászólásomban (Hallgat a mély) erről úgy vélekedtem, s vélekedem most is - mint több hozzászólás tanúsítja, nem egyedül -, hogy a szövetségnek nem kellene egy kétes (mert az indítékok ismerete nélkül a tett sem értékelhető pontosan) múltú embert piedesztálra emelnie és példaképül állítania egy közösségben, amelynek tagjai között mindannak az ártatlan elszenvedői is megtalálhatók, amit a csendőrség képviselt, amit a deportálás jelentett, és amiben - fiatal tisztként, akarva vagy akaratlanul, undorodva vagy sem - Kecskési Tollas Tibor is elismerten részt vett. Nem hinném, hogy ezt - a pontosan nem feltárt indítékok alapján - a jugoszláv partizánok segítése ellensúlyozza. Vagy ha igen, akkor is csak a nullszaldóig jutunk el az erkölcsileg felháborító és az elismerésre méltó, méltányolandó tettek egyensúlyát illetően. (Az indítékok szerepét azért említem, mert bár bornírt kissé a példa, nyilván másként értékelné az utókor teszem azt Dugovics Titusz hőstettét, ha kiderülne, hogy az ostrom előtt négy-öt sikertelen öngyilkossági kísérlete volt, és az utolsónál már csupán nehezékül használta a törököt ahhoz, hogy biztosan a mélybe zuhanjon a vár fokáról). Egy példaképtől többet vár az ember, mint hogy morálisan nullszaldós, kétséges legyen. Vélelmezem: ha élne Bálint György és Radnóti Miklós (mindkettő legális példaképünk!), akkor nemcsak személyes meghurcoltatása miatt, hanem ezért sem kívánna egyikük sem olyan szövetséghez tartozni, amelynek Kecskési Tollas a példaképe.

De túl az effajta moralizáláson, Ön azt írja:

"Megalapította és szerkesztette a Nemzetőr című magyar nyelvű emigráns politikai újságot, melyben - ismereteim szerint - általában náci-, nyilas-, szovjet- és kommunistaellenes tartalmú cikkeket írt. Ezért balról is és jobbról is rendszeresen támadták?
A tisztességes megoldás szerintem az lenne, ha az ellenzők szakmailag, erkölcsileg és politikailag is bebizonyítanák, miért nem méltó Kecskés Tibor erre a megtisztelő címre.
Ha a Nemzetőr c. újság szerepe és tartalma ma is elfogadhatatlan, megoldás lehetne, hogy a MÚOSZ szakmai testülete ismerje meg az újság fellelhető számaiban írt Kecskési-cikkek szellemiségét, tartalmát, tényeit és tévedéseit vagy rágalmait. Azután döntsön, és végre lezárulna ez az egész ügy."

Nos, Ön kifogásolja azt, hogy a vitában megszólalók általánosítanak, ám ettől iménti sorai sem mentesek. Nem mindegy ugyanis, honnan jobbról és honnan balról támadták őt. Ahogyan az sem: a "kommunistaellenességbe" - ezt is említettem korábban - beletartozik, hogy azok ellen is irányul, akik kommunistaként vagy akár csak haladó gondolkodású emberként a spanyol polgárháborúban az akkori baloldalon harcoltak, majd a "kommunista" diktatúra idején épp úgy ártatlanul meghurcolttá (olykor áldozattá) váltak, mint a koncepciós perek más elítéltjei. Talán jobban tennénk, ha a diktatúraellenességet tekintenénk csupán példaértékű erénynek és nem úgy általában a kommunistaellenességet.

De vegyük inkább szemügyre azt, hogy a Nemzetőr című kiadvány első éveiben, mielőtt konszolidálódott volna a lap, honnan balról és honnan jobbról támadták őt! Ez ügyben autentikus forrásnak tűnik Gömöri György "GLORIA VICTIS 1956" - A MAGYAR FORRADALOM ÉS A VILÁG KÖLTŐI című írása, amelyet az interneten találtam meg. (Forrás: HOLMI Online 2006 okt.)
Ebben a cikkben többek közt ez áll:

*A baj elég hamar, már 1957-58-ban elkezdődött. Igaz, Tollas összeállított két olyan versantológiát, az egyiket németül, a másikat olaszul (Im Frührot, München, 1957, Il Giardino Erboso, Firenze, 1959), amiben a Füveskert című antológia börtönköltőin kívül fiatal ötvenhatosok is szerepeltek (a német antológiában András Sándor, Kocsis Gábor és Vitéz György mellett nekem is volt két versem), de a Nemzetőr hangja lassan megváltozott, egyre inkább kezdett emlékeztetni a háború alatti jobboldali lapok hangvételére. A hírek között elszaporodtak a csendőrség "dicsőséges múltjáról" szóló híradások, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a lap mindazt, ami 1945-től történt Magyarországon, sommásan a "szovjet megszállás" kategóriájába sorolja. Mivel verseim és műfordításaim sűrűn jelentek meg a Nemzetőrben, állandó munkatársa voltam a lapnak, 1958 végén Tollashoz intézett hosszú levélben tiltakoztam a lap irányváltása ellen, a műkedvelő szerkesztési gyakorlat mellett külön kifogásolva egy Carlyleson álnevű szerző szélsőjobboldali hangú cikkeit. Erre a levelemre semmiféle válasz nem érkezett, ezért kénytelen voltam 1959 tavaszán nyílt levelet intézni Tollas Tiborhoz, amelyet körlevél formájában elküldtem az összes többi magyar emigráns lap szerkesztőségének, azt gondolván, hogy levelemet a Nemzetőr úgysem közli. Kiderült, hogy májusi számukban mégis közölték - és mellé egy másik cikket, amiben a nyilasok támadták a szerintük nem elég radikális lapot. Ehhez még hozzájött Tollas válasza, amely egyébként sem engem, sem másokat nem elégített ki. Az Észak-amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége például hosszú (de a Nemzetőrben nem publikált) levélben foglalt állást mellettem, annak a reményében, hogy a Nemzetőr szerkesztősége "megtér a magyar nép dicsőséges forradalmának szelleméhez". Levelezésem és kapcsolatom a Nemzetőrrel tehát 1959 júliusában megszakadt.*

Nem tudom e sorokat másként értelmezni, mint úgy: a polgári demokratikus hangokat nyilaskeresztes hangokkal egyensúlyozta ki abban az időben a Nemzetőr. És erre a helyzetre Kecskési Tollas egy polgári demokratának és a mellé felsorakozó amerikai (és nem a hruscsovi Szovjetunióban vagy a kádári Magyarországon tanuló) egyetemistáknak (és nem a kommunistáknak!) nem tudott elfogadható választ adni. Gömöri ezért szakította meg a kapcsolatát a Kecskési Tollas féle Nemzetőrrel. (A nyilas véleményeknek helyet ad, a másik oldalon a polgári demokratáknak is, de a másik szélen a szocialista, pláne a kommunista véleményeknek nincs nyomuk sem. Így a "balról támadás" egy racionális számsorra vetítve legföljebb a középütt álló 0-nak felel meg.)
Jelzésértékűnek tekinthető az is, hogy a Nemzetőr konszolidálódása nyomán pár évvel később Gömöri György már vállalta egy 56-os kötet szerkesztését Kecskési Tollassal.

Kérdezem tehát:
1. Hogyan fér össze a nyilasokkal való effajta együttműködés - vagy legalábbis a hangjaikat megtűrő, azoknak helyet adó szerkesztői magatartás - Kecskési Tollas Tibor partizánpártoló, náciellenes röplapokat készítő múltjával? Melyik Kecskési Tollas az igazi?
2. Mit tudunk az örökös MÚOSZ-tag valódi indítékairól? Vajon eleget ahhoz, hogy eldönthessük, méltó-e példaképnek? Vagy ott lappang a háttérben a kétely, hogy talán nem hős volt ő, hanem csupán a politikai és a helyi (harci) erőviszonyokat jól ismerő, előrelátó, túlélésre törekvő csendőrtiszt? (Ami az indítékait illeti: még az sem zárható ki, hogy csupán a rend feltétlen szolgálatára felesküdött csendőr rendpártisága miatt háborodott fel vagy riadt vissza a bevagonírozásnál tapasztalt kegyetlenségtől és nem ártatlanul meggyötört embertársai, állampolgártársai iránti mély együttérzés vezérelte, hanem a félelem attól, hogy részesévé válik az efféle "rendbontásnak". Ezt látszik alátámasztani, hogy háborút követően több mint egy évtized múltán teret engedett lapjában a régi csendőrség felmagasztalásának és a nyilas nézeteknek.)
3. Ha vannak ilyen kétségek, akkor vajon vállalhatjuk-e, hogy morális példaképként kövessük az általa adott mintát? És ha igen: melyiket?
4. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökségi tagjaként Ön milyen receptet kínál például arra az eshetőségre, ha netán az indítékok ismeretében később az is kiderül (mert még kiderülhet), hogy Kecskési Tollas példaképként ugyan kellően ellenálló volt, de nem volt kellően antifasiszta? Megkövette például nyilvánosan (valamilyen írásában) azokat a holokauszt-túlélő bevagonírozottakat vagy a hozzátartozóikat, akiknek deportálásban akár szándéka ellenére, büntetésből is, de részt vett? Ha így lett volna, akkor egy fontos kétellyel máris kevesebb lenne.
5. Ön szerint - mert kívánatosnak tartja dűlőre vinni a kérdést - ma elfogadható a Nemzetőr 56 utáni szerepe és tartalma? Vagy csak később, a lap konszolidációja utáni korszakban az? Ha az utóbbi, akkor mikortól meddig legyen Kecskési Tollas örökös példaképünk? És milyen fejlődési pálya mentén? Merthogy Bajcsy-Zsilinszkynél jól látható ilyen fejlődési pálya? Kecskési Tollasé, ha bizonyára kifogásolhatóan (mert elnagyoltan és általánosítva) vázoljuk: előbb jobbról balra, azután balról jobbra, végül valahová a ma elfogadott, konszolidált polgári jobbközépre. Ez - leszámítva a korai kettősséget, a partizánpártolást - mire adhat nekünk példát a történelem és a világpolitika kilengéseinek és e kilengések csillapulásának a hű követésén, az igazodáson kívül?

Belátom: a formális logika szabályai szerint - az Örökös Tagok Testülete szűk kisebbsége által hozott döntésnek a megváltoztatásához is - bizonyítania annak kellene, aki cáfol. Csakhogy ebben az esetben nem cáfolatról, hanem viszonylag kevés bizonyítékról és megválaszolatlanul maradt kétségek soráról - s persze valódi embereknek, újságíró kollégáknak, köztük a borzalom túlélőinek érthető és valódi ellenérzéseiről és már megtörtént vagy várható kilépéséről - van szó. A kétségeket az első állításkor - az örökös taggá, példaképpé emelés indoklásakor - kellett volna talán megválaszolniuk, eloszlatniuk az erről döntőknek. Meglehet: akkor nem volt, aki az azóta protestálók közül tudott volna a döntésről - talán a figyelmetlenségem miatt magam sem tudtam róla - és így nem volt, aki kétkedett volna. Ma már van.

És végül: az örökös tagság felülvizsgálatát indítványozók, a petíciót aláírók túlnyomó része nem a rehabilitáló bírósági ítélet felülvizsgálatát és nem az állami kitüntetés visszavonását forszírozta. Ezért továbbra is úgy hiszem, hogy ennek a vitának a tétje nem több - igaz nem is kevesebb - mint a MÚOSZ értékrendje. Mert ezen múlik, hogy ki lehet példakép, és az is, hogy a tagok közül ki szedi (még) a sátorfáját.

Nagyrabecsüléssel
Vasvári G. Pál